A populáris irodalom térnyerése a tudományos diskurzusokban olyan folyamatokat indíthat el, amelyek következtében az olvasás alapvető kérdései a műélvezet helyett a befogadók különféle csoportjainak meghatározására irányulnak majd. Az irodalmi intézmények vertikális besorolásának vágya ugyanis aligha hagyja érintetlenül az (állítólag homogén) olvasói közönségek megkülönböztetését eddig marginális problémaként kezelő elméleteket, iskolákat. Korábban a laikus és professzionális fogyasztó különbsége evidenciának tűnt, ám a felforgató lendületű alkotások hatására borult a magas-„mély” irodalom illuzórikus rendszere és a korlátozást legitimáló mechanizmusok jelentősen módosultak. Nem véletlenül vált konferenciák tárgyává a populáris szövegek csupán az élvezetre koncentráló (vagyis csak élvező, és nem koncentráló) olvasója, hiszen elfogadott differencia hiányában a hivatásos irodalmár pozíciója oly' annyira meggyöngülhet, hogy még a kellő távolság megtartásához sem marad elegendő ereje. A vizsgálat így, éppen a módszerek kényszerű változtatása miatt, elsősorban a különbségtevés szerkezeti feltételeire koncentrál(t), ami azonban a hagyományos felosztás létjogosultságának elismerése mellett annak megkérdőjelezését is feltételezi. Ez nem a határok relativizálását vagy a regiszterek egybemosását jelenti, hanem egy olyan olvasási stratégiát, amely lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet saját előfeltevéseinek megismerésére és kifordítására. Különös tekintettel az elnevezés és önmeghatározás által sugallt leereszkedő gesztusra, amely a kellően differenciált magas irodalommal a homogén és esszenciális populárist állítja szembe. A paródia és az ismétlésben rejlő irónia segítségével a szövegek szépen lassan felszámolják a modernitás tekintélyelvű irodalomértésének intézményeit, a népszerűség, a könnyed fogyaszthatóság nem tűnik többé ördögtől valónak, annál is inkább, mivel a szélesebb közönségre gyakorolt hatást nem csak a befogadók kontextusában, de a szöveg belső játékában is vizsgálják a profi olvasók. Ám a megkülönböztetés a viszonyok demokratizálását követően sem hanyagolható el, a laikusok igényei és a hivatásos értelmezők esztétikai-ideológiai alapelvei szükségszerűen széttartók, sőt, végső soron a tudományos beszéd modalitása határozza meg a populáris fogalom használati körét, fordított esetben a dolog nagy valószínűséggel kudarcba fulladna: az „élvezve értékelő és értékelve élvező” szakmával ellentétben a hobbiolvasók számára irreleváns a befogadás intencionális (és strukturális) háttere. Nem lehet tehát egy mindenre kiterjedő és korlátlanul érvényes definícióval letudni a kortárs olvasási szokások közt feszülő ellentétet, hiszen egyik irányból a tudományosság kényszere, a másikból a reflektálatlan örömérzés akadályozza a konszenzusra törekvő olvasókat.

A zsánerirodalom általában megfelelő formát biztosít a populáris alap-szövegek és az újraírás, a forma-bontás hívei számára egyaránt. A krimi és a detektívregény műfajainak kétarcúsága ezen belül a legszembetűnőbb, hiszen a szerkezet egyként szolgálhat magasztosabb célokat (ereszkedhet „ontológiai mélységekbe”), és szórakoztathat a reflexió legkisebb jele nélkül. Mivel a szüzsé magában rejti az olvasást irányító stratégiát, a nyomozás folyamata a szöveg megismerésének fázisaival úgy kerül összhangba, hogy a bűneset felgöngyölítésének metódusa a befogadásban egyszerre utal az olvasás aktusára és az azon keresztül körvonalazódó krimi-narratívára. A popularitás így csupán járulékos problémának tűnik, hiszen, amennyiben a sokszor emlegetett barthes-i felosztást önkényesen e tárgyra alkalmazva a posztmodern detektívregények (vagy Bényei Tamás kifejezésével élve anti-detektívregények) alapszövegeit „írhatónak” tekintjük, azaz alkalmasnak az újraírásra, akkor a népszerűség csak az írások egyik aspektusát jelöli, amely ráadásul az értékeléskor legfeljebb a felforgatott narratíva minél szélesebb körben keltett hatása miatt lehet érdekes. A lényeg ebben az esetben a szöveg belső ökonómiája. Persze a túlzott leegyszerűsítés mellett sem feledkezhetünk meg a differenciálni kívánt műfajok heterogenitásáról, vagyis nem szerencsés a különféle bűnügyi szövegek egyneműsítése, az eltérő irányok lelkiismeretes elkülönítése ugyanakkor jóval meghaladná jelen írás kereteit, ahogyan a detektívregény és a krimi posztmodern újrafogalmazásainak részletes és precíz bemutatása, illetve a konvencionális definíciótól való távolításuk is csupán részben lehet célja írásomnak. A látszólag triviális ellentétpárrá alakított történet tehát sokkalta bonyolultabb, de a vizsgálni kívánt szöveg alapvető funkcióira és a recenzió célkitűzéseire tekintettel nem lépek túl a szándékosan redukált értelmezési rendszeren.

Mi történik, ha egy hagyományosan könnyed és a felderítés linearitásának örömét ígérő narratíva váratlanul darabokra hullik szét, és önmagát töredékeiben megjelenítve állítja? Megőrzi-e a populáris irodalomra jellemző beszédmód gondtalanságát a szöveg, ha részekre bontva jelenik meg? Ezek a fragmentumok ráadásul nem állnak össze egésszé, hogy a mű végén elégedetten csettinthessünk a fárasztó nyomozás megkoronázásaként talált megoldás feletti örömünkben. Klasszikus detektívpozíció és bűntény helyett, amely kizökkenthetné a világ rendjét, egymástól látszólag függetlenül kibontakozó cselekményszálakkal, különös idő- és térkezeléssel, kétes hitelű narrátorral és bizonytalan identitású szereplőkkel szembesül az olvasó. A prózapoétikai eljárások mindezek ellenére sem leplezhetik el az események valamiféle összjátékát, a nyomok kitörlése ugyanis éppen úgy nyomot hagy, mint a bűntényre utaló jelek, amelyek az elbeszélésben az őseredeti állapot nosztalgiájaként jelennek meg. Valaminek történnie kell tehát, ám a szétszabdalt elbeszélés ciklikus szerkezetének köszönhetően a kiindulópont újra és újra visszatér, a bűn így nem feltételez olyan szekvenciát, amely a nyomozás egyszeri és visszafordíthatatlan menetét követi, vagyis a végpont nélküli felderítés a krimi logikájára tekintettel értelmetlenné teszi az eredet kutatását. Mégis, a szöveg mágikus terében megeshet nem egy bűntény, sőt valójában minden szereplő, minden szituáció magában hordozza a bűn lehetőségét, ily módon nem szűnhet meg a felderítést motiváló kíváncsiság, a megismerés vágya a körkörös elbeszélés dacára sem lankad.

Bodor Ádám „második regényét” a kritika általában a Sinistra körzethez mérve ítéli meg. Ebben a konstrukcióban Az érsek látogatásának a feltűnő hasonlóságok alaposabb feltárása miatt nincs túl sok esélye, hiszen az analógiák éppen az elsőbbségből következő hierarchiát szilárdítják meg, a különbségek pedig többnyire csupán a normatívtól való eltérésként szerepelnek, így a szöveg akármit tesz, alul marad elődjével szemben. Az alábbiakban egy korlátozott, ám az összeolvasás nyitott metódusánál a második regényre nézve kedvezőbb eredménnyel kecsegtető értelmezést vázolok fel, amely ugyan a szöveg terén kívül rekeszt egy sor izgalmas olvasási lehetőséget, de talán képes annyira egyben taratani Az érsek látogatását, hogy a bírálatok aszimmetriájának kényszerű elismerése mellett is árnyaltabb kép szülessen az életműről és a szövegről egyaránt. Nem állítom, hogy a krimiszüzsé egyértelműen meghatározza Bodor írását, a bűnügyi narratíva ugyanis teljesen sosem tölti ki a szöveget, ráadásul számos olvasat tűnik hitelesebbnek, gördülékenyebbnek, mint a posztmodern detektívesdi, de a Sinistra körzet árnyékából a redukált — és így a hasonlóságok és különbségek szerepét megváltoztató — értelmezés segítségével talán kiléphet a második regény. Amennyiben sikerül olyan térbe helyezni a szöveget, amely az elhasznált kritikai diskurzus perifériájára szorult, nagyobb az esély rá, hogy a befogadás más csatornákhoz fordul, részben elszakadva a „főmű” intertextuális erőterétől. Minél távolabb helyezkedik el a krimi irodalmi hagyományaitól a regénynek tulajdonított narratíva, annál nagyobb az esély rá, hogy az újraolvasás során megváltozik a szöveg természete. Ebben benne van a kudarc lehetősége is természetesen, hiszen detektívregényként olvasva könnyen elveszhet a bodori prózák jellegzetes hangulata, a populáris irodalommal való keveredés, a kontamináció sokak számára értékcsökkenést jelezhet, ám véleményem szerint Az érsek látogatása olyan komplex olvasatot kínál fel, amelyben a mágikus prózai technikák feloldják a látszólagos ellentmondásokat, és éppen a korlátozott értelmezések segítségével lépnek túl a hagyományosan szűkítettnek tekintett műfaji határokon.

A történet összefoglalása paradox módon leginkább a nyomok elvesztését segíti elő, a cselekmények célelvű sorba rendezése ugyanis egy totálisként feltételezett rendszerbe erőszakolja a fragmentumokat, amelyek összetartozása legalább kétséges. Gábriel Ventuza apja holttestéért Bogdanski Dolinára érkezik — ahol évek óta várják az érsek eljövetelét —, de már a vasútállomáson elnyomja az álom: a várost övező szeméthalmok meleg párája ledönti a lábáról az idegent, aki egy darabig még hallotta a vijjogó sirályokat, majd „álmodni kezdte az egészet”. A Sinistra körzet amorális elbeszélője (elbeszélői) ismeretében egy odavetett narrátori megjegyzésen, amely a szöveg közepén az események valószerűségét kérdőjelezi meg a fikción belül, már meg sem lepődhetünk, a kérdés csak az, mennyit hihetünk el az elbeszélőnek, aki egyszerű ismeretközlőként lép fel. Vagyis egy ilyen kiszólás mennyire válhat a szöveg integráns részévé, mennyiben tekinthető a narratív szintek közti átjárásnak — ahol a magasabb szinten elhelyezkedő elbeszélő, esetleg az implikált szerző beleszól az elbeszélés alakításába —, illetve nyomnak, amely magasabb szintre helyezheti a nyomozást implikáló bűnesetet. A narrátor a dolinai fodrásznő fogadott fia, aki a történet egy pontján menekülni kényszerül lakóhelyéről,  ha tehát a városba érkező főhős csak álmodta az elalvása utáni eseményeket, akkor az álomig eljutó elbeszélőt és minden addigi kalandját is álmodnia kellett, így viszont megkérdőjeleződik a hiteles tolmácsolás is, hiszen a történetnek ebben az esetben nem marad narrátora, akiben maradéktalanul megbízhatnánk. A szöveg egy másik pontján a cselekmények viszonylagos egységének megőrzése érdekében konzisztens elbeszélőnek tekintett figura azt mondja, hogy a Gábriel Ventuzával megesett dolgok mintha vele (a narrátorral) történtek volna meg, funkciójuk, pozíciójuk egy pillanatra bizonytalanná válik, ám ahogy Angyalosi Gergely írja, kettejük összemosása eleve kizárt a szövegben. Ez talán túl szigorú megállapítás, figyelembe véve, hogy az események előadása leginkább a bizonytalanság előnyeire épít; az elbeszélő kilétének rejtélye annak ellenére utal a Sinistra körzet hasonló retorikai szerkezetére, hogy a kritikusok ezen a ponton nagyrészt egyet értenek abban, hogy a megnevezett narrátor bizonyosan kézben tartja a dolinai cselekményeket. A két szereplő — nem mellékesen féltestvérek, mint ahogy szinte minden jelentős és funkcióval bíró karakter valahogy kapcsolatba hozható az ősapával, Viktor Ventuzával, akinek földi maradványai motiválják a szöveget − közt oszcilláló narráció az olvasás folyamatát egy bizalmi gesztushoz köti, a befogadónak egy teljesen kiszámíthatatlan, vagy talán következetesen hazug elbeszélő meseszövésre kell hagyatkoznia ahhoz, hogy bármit kihámozzon a szövegből. Ez a hit az átadott információk részleges igazságában tarthatja fenn az olvasói érdeklődést, ebben az esetben pedig a narrátor bizonytalan (diszkurzív) identitása a befogadás alapvető feltételének tűnik.