Ott ül a rokonai körében. Vacsora a családdal. Születésnap. Valamelyik unokahúga születésnapja. A nagyszülők házában. A tágas, régimódi étkezőben. Unalom. Fáradtság. Nehéz kaják. A főfogás után, a desszert előtt. Parttalan beszélgetések az asztalnál keresztbe-kasba. Ha egy asztalnál tizennégyen ülnek, vajon hány beszélgetés alakulhat ki, ha egy ember egyszerre csak három másiknak beszélhet, és őt kivéve mindenki beszélget az asztalnál? És vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy a bátyja, a nagynénje és a nagyapja véresszájú politikai veszekedésben törnek ki, ha mindegyikük naponta átlag tízszer fojtja el a dührohamait, kényszerű, hétköznapi helyzetekben?

Körbenéz. A nagyanyja már tíz perce eltűnt a konyhában, pedig azt mondta, egy perc és jön a süteménnyel. Senki se néz utána. Őt sem érdekli. Különös. Hiába égnek a lámpák a plafonon — szám szerint hat égő —, mindegyik éles, erős fénnyel, mégis mintha csak gyertyák világítanának az asztalnál. Fényköd, narancs fényköd vetül az ott ülők arcára. És felettük, körülöttük sötétség. Felettük örvénylik a sötétség. Körülöttük áll a semmi, mint egy fal, ami körbeölel, bekerít, csapdába csal, egy ugrásra kész vadállat az erdőben, csak az iszonyú morgása hallatszik.

A fény és az árnyékok. Bensőséges és szörnyű. Ahogy az arcokat elváltoztatja a fény. Egészen más megvilágításba helyezi a családtagok ábrázatát. Mintha lassan olvadna az arcuk. Járomcsontra csorgó szemhéj, torz cikkcakkos vigyor, elkenődött orr. Cseppenként olvad el.

Narancs fényköd. Ha bele lehetne harapni, olyan lenne, mintha tejüvegbe harapna. Azon kapja magát, hogy az asztal szélét markolja. Nem remeg a keze. Remeg a keze. Nem remeg a keze. Az asztal alatt egy fikadarabot sodorgat a középső- és hüvelykujja közt. Lábaival a Led Zeppelin How Many More Times-át dobolja.

Belégzés. Kilégzés. Körülötte állandó hangzavar. Beszédzavar. A belső hangok interferenciája mindenkiben. Képtelenek felvenni a kapcsolatot önmagukkal. Hogy magukkal is beszéljenek. Ezért úgy tesznek, mintha másokkal beszélgetnének. Náluk ez a test napi rutinja. Mint a zabálás. A pofázás.

A szüntelen, színtelen pofázás.

Ismét körülnéz.

Narancs fényköd. Benne fehér hangköd, apró vörös, sárga és kék pöttyökkel. Bensőséges és szörnyű. Meglepő és szörnyű. Kész. Lassan lehull a maszk. A nagy leleplezés; most kiderül, hogy a megszokott, mindennapi énje mögött van, aki kurtizán vagy sorozatgyilkos, festőművész, diktátor, buszsofőr, állatidomár, nímand.

A terítőt nézi. A tányérját nézi. Az ételmaradékokkal, a mocskos villával, a salátacafatokkal. Vércseppek a tányér szélén. Vércseppek mindenütt.

És közben esik a hó.

Behunyja a szemét.

A szemhéj belülről, feketeség, haloványzöld gomolygással, ami vörös a széleinél.

De lényeg a lényeg: fekete. Sötét. És üres

Rövid csend. Pár másodpercig. De ez a tökéletes szünet, ez a csend-intermezzo a végtelen áramlásban, erőt ad neki, hogy forgószéllé változzon.

Kegyetlen, dühös forgószéllé.

A várostól, ahol a nagyszülei laknak, néhány kilométerre jön létre. Teljesen váratlanul, néhány másodperc alatt. Szokatlan jelenség errefelé, de senki nem veszi észre.

Egészen addig, még meg nem hallják. De, mint mindig, túl későn. A tévé ordítása, a kutyaugatás, az autók, gyárak zaja, a fülhallgatókból jövő zene, a beszédzaj mögül, határozottan és fenyegetően kitüremkedő, kiemelkedő és végül mindent betöltő hangot.

Éjszaka van a város felett és körül. De a városban mégis nappal van.

És a szélvihar lerohanja ezt a helyet, szétszakítja, felmorzsolja a házakat, a kocsikat, az utakat, a telefonfülkéket, az embereket, a teheneket, a kutyákat, a macskákat, a tárgyakat, a lámpákat, a családi vacsorát. Ízekre szaggatja, összekeveri és beszívja a mélyére, a mélysötét űrbe, a saját, különbejáratú fekete lyukába. Semmiből lett, semmivé lesz.

A tombolás élvezet, gyönyörűség. De nem boldogság.

Szélviharnak lenni.

A pusztítás, a megsemmisítés.

És utána a sötétség, az üres, sötét, várostalan éj, egyedül a múlt nyomának kihűlt helyén. Törökülésben ül az egykori város főterének hiányán.

Elővesz egy doboz cigarettát, rágyújt.

Apró parázsfolt a sötétben — kifúj — és fehér füst a légüres térben szabadon lebegő elhagyott álmok.