Rímálmodó

— Gyere ide, Hencó drága, mesélek most neked, elmesélem, mit találtam, selymes, ciculós, nyávogi versemet…

— Nem megyek…

— és olyan szép rímeket: facsartakat, csavartakat…

— olyan jól fekszem itt, nem lehet…

— Hencó, gyere, érzem bent az ihletet, itt ni, elkaptam, mint zümmögő legyet…

— …hogy én itt pihengetek, te pedig mesélj csak, a paplan alól figyelgetek, jó meleg, s ha tetszik, fényesítem bundád, megnyalom a bajszod, és ígérem, jó közönség leszek!

— Hát hegyezd csak, Ciculánszky lánya, csodaszép füledet, mert olyat mondok, ciculni is elfelejtesz, hangomtól dorombolni kezdesz, ha meghallod versemet!

— Halljuk, halljuk, ne csigázz már, Kutyaváry, simítsd le égnek álló szőrömet, halljuk, halljuk versedet!

— Mondom is már, csak előtte még álmot mondok, mit nemrég láttam, s így jobban meg is értheted…

— Ejnye, Blökkencs, felcsigáztál, alig várom versedet, most meg álomról beszélnél, csigacsoszogásra váltva át léptedet…

— Jaj, szépséges Hencóm, várj, mindjárt kezdem, épp csak egy cseppenet, de álmomban hallottam egy verset, arra írtam én új sorokat s rímeket, de nem jut eszembe címe…

— Hogy is jutna, drága Blökkencs, eszed likas, mint a sajtszelet, mondd csak, hátha én is álmodtam egyszer, s eszembe jut…

— Mondom inkább, a címe fontos, de elfeledtem. Írtam én, Alexander Blökk, művésznevem ne feledd!

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveg-hegyen is túl, a Varázs-hegyen is túl, hol a csombékfarkú kismalac túr, vagyis csak túrna, ha tudna, de oly kemény a föld, hogy benne még a vasorrú vakond is liheg,

pont itt élt egy valaki, kiről nem tudunk eleget,

talán épp semmit, vagy csak én nem tudok, meglehet.

Termete átlagos, ez szinte száz százalékig biztos, és nem csalt méredzkedéskor, nem állt lábujjhegyre, s nem csinált efféle svindliket,

mint azt szokták egyesek,

s híre még annyi, hogy kecsesen jár, bár nem tudni, fiú-e vagy lány, mégse dübbög, hanem talpon is libeg;

de azt már nem tudom, miféle kölyök volt: ki ad csokijából szívesen neked,

vagy a suliba sunyin ellopja kiflidet?

Verekedett az udvaron, vagy inkább puszilt kacsón Ancsákat, kisztihandon Krisztiket?

Ő az, ki bepuszilja a spenótot, vagy ki tányér szélére túrja a virsliket?

S ha repetát kap, hálás nagyon, vagy helyére finnyásan tipeg?

Mikor eldug előled valamit, s keresed,

mit mond, mikor közel jársz: tűz, forró, langyos, vagy hideg?

Volt-e már himlős, mumpszos, kanyarós, adtak rá priznicet,

vagy ő olyan, hogy sohasem beteg?

Milyen ember ő? Bízik-e benned s magában? Látott már fertályt, akót, miszliket?

Ha netezik, hasít a hálón, vagy szelíden elcsorgat tíz bitet?

Milyen ő? Felnőtt már, vagy még csak kisgyerek?

Ha szendvicsezni hív magához, magammal mit vigyek: szánsavmentes ásványvizet,

vagy inkább lavórnyi viszkiket?

Titkod rábízhatod-e, vagy lenyúlja bizniszed?

S ha rács mögé kerülsz, meglátogat-e, s kenyérbe sütve visz neked

ráspolyt, vésőt, smirgliket?

Utálja a spicliket,

vagy spanol velük, mert ő is az? Vagy igaz, mit mond, nevében bárki vakon hisz hitet?

Egyszer volt, hol nem volt, Végső-hegyen túl, az Utolsó-hegyen is túl, de még a Legeslegutolsón is túl, hol a csombékfarkú malac öccse túr, a Végtelen-folyó partján, ott, ahol a Kistúr siet beléje, végződik Alexander Blökk, alias Kutyaváry Blökkencs meséje az emberről, kinek a neve nem jutott eszébe.

— Jaj, de szép mese volt, Blökkencs, s nem ám satnya bökvers, kapsz érte édes csókot, pusszancsos puszedliket, de előtte elmondom, hogy ezt az álmot én is láttam, s emlékszem ám a nevére annak, kit meséltél mesédbe', mert mindent felírok, s meg is találtam cetlimet…

— Mondd már, Hencó, úgy iszom szavaid, mint szomjazó a friss vizet!

— Ha hiszed, ha nem hiszed…

— Mondd már, vagy menten megveszek!