Hozza a lányom a nemtudom szilvát, le ne csepegtessük a könyvet, mondja, s egyáltalán hogy lehet, hogy városban ilyen szép fa, szép fán szép virág nő, ahogyan ebbe a könyvbe rajzolták, illetve egy Anikó néni, és minden könyvbe külön belerajzolta vajon, mert ez olyan gyönyörű, nyomtatni ilyet nem lehet.

Falusi a szilva, falusi a lány, meg a pillangó, akit pár pillanatra csupán meg akarunk csodálni közelről, összevetjük a szárnycsapás színeit a könyvlapéval — nagy verseny lesz.

A pillangót Mollinak nevezzük, nem tudom, hogy kezdődött, a lányom mindent nevesít, tárgyakat is, a zsáknak is neve lesz, a címadónak, amelyik a kislány kísérője egy látszólag követhető, de valójában nagyon titokzatos úton.

Minden a tulipánfánál kezdődött. A kislány alatta aludt el, álmában cipelte beszélő zsákját, vanília- és csokoládészagú cukrászdában járt, ékszerésznél igazi drágaköveket, a Duna-parton még igazabbakat talált, kavicsból, ódonbácsi antikváriumában A világegyetem titkaihoz jutott, almából véletlen-formát harapott, pesti villamosozott, óriásra nőtt zsákjába bújva remegett a kapualjba húzódva a vihar elől. És a végén majdnem-csodát lát.

Mert csodák nincsenek. Minden meglehet. Mindez akár untig ismert utcákon, a valóságban és valóságosan történhet — és történik is: ha meglátjuk.

A kék labda kerülgetheti a kavicsokat a zsákban, vagy azok csillagok és bolygók lennének az ismeretlennek hitt világegyetemben? A hiányos almát Holdalmának, a gombóc fagyit Málnabolygónak láthatjuk.

Nem tudom, miért nem hiszik el a többiek, hogy ami a mesékben van, minden igaz, mondja a mesekönyv-tulajdonos, hoz egy vászonzsákot, magához méri, belefér-e féltett cicájával, Lolival együtt, a kicsire nőtt cica beteg, elvesztése előtt ki nem hagyható egy perc sem.

Hozz festéket, hamar, kéri, Csíkost idevarázsolom — meg is van a zsák neve, hamarabb, mint gondoltam, keni a szövetre, ecsetet nem is használ. A sötétben épp csak annyi időt tölt, mint amennyire Molli pillangót kényszerítettük az üveg fogságába — színről, sötétről szól a mai nyári napunk. És csodáról.

Nézd, színesek a betűk is, és tekeregnek — elismerően bólogatok. A szerző szövege ráépül a rajzokra, a festmények alázattal szolgálják a szöveget, a szöveg is kép, színes és alakos, egyik sem több, mint a másik, nem is akar az lenni, Ördögh Ottó és Róth Anikó értik egymást, én értem őket, a gyerek pedig szereti.

Végignézek a nyáron nagyon megnőtt lányon, minden egyben, harmónia lányban, könyvben.

Kellenek az udvarra új tulipánhagymák, figyelmeztet. Tulipánhagyma! — a kibújni kezdő, olyan a lány; nyílna a szám, hogy értem, mire gondol, de már ellebbent a haja, persze, hogy a lányt nevezte el így, a haja alakjáról.