Ez egy fura, párhuzamos írás. Szimmetrikus egy korábbi Petőcz portrévázlattal. Két éve ugyanis megkértem Andrást, hogy írja meg rendszerváltást követő élményeit egy készülő, általam szerkesztendő könyv számára. Vállalta, s teljesítette is a penzumot, mint pontos tollforgatóhoz illik.

Meglepetésemre azonban az első oldalon nem saját érzéseiről, vagy a nagypolitikáról szólt, hanem a felkérőről, e sorok írójáról készített villámportrét. Szigligetről szólt, az Alkotóházban eltöltött első egyhónapos együttlétről. A hangulatról, az ismerkedésről, a beszélgetőtársakról, Kecskeméti Kálmánról, Somlyó Györgyről, s az akkor még nem Nobel-díjas, de általunk már nagymesterként tisztelt Kertész Imréről.

S az én esetemben Petőcz Andrásról, hiszen — mint minden jó író — magát írta bele az én portrémba is.

Szóval Szigliget, a nyolcvanas évek második fele, ma már meg nem mondom, 1987-ben vagy 1988-ban járunk, nyakunkba liheg a rendszerváltás, érezzük, érezzük, de talán nem tudjuk igazán, nem merjük tudni, hogy mi lesz.

*

Egy vékony fiatalemberre emlékszem — veszem át András mondatát, most rá vonatkoztatva, aki akkor még harmincéves sincs. Még ifjú titán, teli erővel, tele vággyal, tervvel, ambícióval. És közlési kényszerrel, ami ma is annyira jellemző rá.

Nem tudom, mi vonzotta a két — sok szempontból talán nagyon is különböző, 13 év korkülönbségű, szociológusként munkálkodó, illetve alanyi költő — férfiút, hogy ismerkedjen, barátkozzon egymással. Én úgy érzem, elsősorban András nyíltsága ragadott meg, ahogyan beszélt az élet dolgairól, érvelt, vitatkozott. És a szenvedélye, ahogyan az érveket és az ellenérveket kikiabálta magából. Bizonyára az is közel hozott bennünket, ahogyan a szabadságról, az emberi méltóságról, a másik ember feltétlen megbecsüléséről, a szabadelvűségről gondolkodtunk, amely beállítódás e honban abban az időben nem/sem volt éppen az emberi attitűdök toplistáján.

Sokat politizáltunk — erre én is emlékszem. Arról, ami akkor nagyon érdekes, izgalmas volt, s a kimenetelét nem láttuk tisztán: a glasznosztyról és a peresztrojkáról, a népi és az urbánus írók ambícióiról, a kétkamarás országgyűlésről, az egy-két-három pártos pártrendszerről. Nem hiszem, hogy ezek az akkori dialógusok tartalmuk és bekövetkezettségük, vagy bekövetkezetlenségük okán politológiai dokumentumgyűjteménybe kívánkoztak volna, de akkor szívvel-lélekkel hittük, hogy fontos és jó ügyeknek vagyunk tanúi, sőt — akár e beszélgetésekkel, amelyekből írások születtek — résztvevői is.

Én is ugyanúgy emlékszem, mint András: jókedvűen és bizakodva beszélgettünk minderről, reméltük, hogy valami nagyon megváltozik.

De azért nem voltunk politizáló robotok, csevelyre programozott komputerek, írógépek. Voltak napok, amikor ez utóbbi masinák — akkor még ilyennel dolgoztunk, nem volt számítógép — nem kopogtak alkotószobáinkban. S az ebédlő asztalánál szorongva vallottuk be egymásnak: ma sem ment a munka. Akkor hát ki a napra, a teraszra, napozzunk, csevegjünk, vagy induljunk beszélgetéssel fűszerezett hatalmas sétákra, vagy éppen András hívott, hogy Maurer Dóra, képzőművész már vár bennünket a pingpong-szobában...

Petőcz András azok közé a barátok közé tartozik, akiket Szigligeten ismertem meg, és akikben soha nem csalódtam — ismétlem meg mondatát teljes őszinteséggel, csak a nevére cserélem ki a nevemet. S ez a barátság azóta is tart: megírta könyvemben, hogy mennyi csalódást hozott neki az elmúlt csaknem húsz év, tudom bizalmas beszélgetéseinkből, hogy mily sok sérelem érte, azt is tudom, miként vívódik kenyerével, az írással, legyen az az időlegesen — vagy véglegesen? — múlt időbe tett költészet, avagy küzdelem a jó próza egy-egy hiteles mondatáért.