XVIII.

 

Uram, a késemért jöttem, hallotta a háta mögül Lada Béla, és nem hitt a fülének. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, megfordulni viszont nem mert. Várt. Egy viseltes kocsmaasztalra borulva térdelt egy ismeretlen helyen. Zúgó fejéhez nyúlt, ragacsos hajába akadt az ujja. A szeme elé emelte, és látta, hogy ez vér. Az ő vére, megismerte az ízéről (megkóstolta, mert tudni akarta). Kicsit félni kezdett. Óvatosan feltápászkodott. Továbbra sem mert hátrafordulni, jóllehet sejtette, ha eddig nem szóltak hozzá, és nem történt semmi, akkor valószínűleg most már békén hagyják. Nem figyelt a beszélgetésekre, nem nézett körbe, hanem egyenesen az ajtóhoz ment, lenyomta a kilincset, és kilépett az utcára.

            Hajnalodott. Madarak csicseregtek a fákon és a többi. Lada Béla próbált a környék jellegzetességei alapján tájékozódni, de nem sikerült neki. Nem tudta, hol van. Sejtése sem volt róla. Elővette a cigarettát a zakózsebéből, rágyújtott — a dohányzás súlyosan károsítja az egészséget  —, és benézett a kocsma ablakán. Óvatosan hajolt az üveghez, tekintetével valami kapaszkodót keresett, egy ismerős arcot vagy Fülig Jimmyt, akitől magyarázatot kaphatna az ittlétére egyfelől, az ébredésekor hallottakra másfelől. Ám úgy tűnt, gyorsan elillant álmának maradéka volt csupán a nevezetes mondat, nem is foglalkozott vele többet, annál jobban zavarta, hogy nem emlékezett az éjszakájára, nem tudta, mit keres itt, hogyan és mikor kerülhetett erre a teljesen idegen helyre. A házak, az utcák, maga a kocsma kívülről és belülről is ismeretlenek maradtak, akárhogyan erőltette a szürkeállományát. És a hajába ragadt vére, a vérzés, a seb? Ezekkel mi a helyzet? Odabent — talán a legelső pillanatban — magától értetődőnek tűnt, hogy valami verekedésben szerezte, más kérdés, hogy rajta kívül mindenki nyugodtan üldögélt az asztalánál vagy a pultnál, utólag visszagondolva abszolút békés volt a kocsma, csak a szokásos zajok, nevetés, ócska játékgépek egy-két örök vesztessel, fáradt káromkodásaikkal, buta zenegép csupa ernyedt slágerrel, alkoholista szerelmespár suta tánclépéseivel.

            Két lehetőség van, gondolta Lada Béla. Valakik valahol (autóban, parkban stb.) leütötték, kifosztották, aztán idehozták. Gyorsan megnézte a zsebeit, az összeset. De — amennyire hirtelen meg tudta ítélni — nem hiányzott semmije. Az iratai megvoltak, és talán a pénze is. Nyilván a pontos összegben akkor lehet biztos, ha visszatér az emlékezetébe az elmúlt néhány óra, és megközelítőleg tudni fogja, mennyi pénz volt nála, amikor. Ugyanakkor az önmagában megnyugtató — és elgondolkodtató —, hogyha el is vettek tőle valamennyit, hagytak nála eleget ahhoz, hogy ne érezze magát teljesen kisemmizettnek. Megtalálta a mobiltelefonját is, igaz, kikapcsolva, de hiába próbálkozott, le volt merülve. Sajnálta, mert a telefonból, egy üzenetből, hívásból, esetleg a naptárából kideríthette volna, mennyi idő hiányzik a fejéből.

            Önkéntelen mosolygásban tette meg az első lépéseket a feltételezett helyes irányba. Azt a két randa, tízemeletes ház közti aszfaltozott, szélesebb részt vette célba, melynek a végén, úgy látszott, kereszteződés sejthető, onnan feltehetően könnyebben tájékozódhat. A nemrég indult napfelkelte is segítette, legalábbis megnyugtatta, illetve az új nap kezdetekor ösztönösen a lélekbe költöző erő frissítette, és világosban általában egyszerűbb tájékozódni. És annak is nagyobb volt a valószínűsége, hogy a korán munkába igyekvő szükségszerűen józanok valamelyike útba igazítja.

            Hiába állt és várt, nem jött senki. Eljutott a kereszteződésig, de se autók, se kora reggel munkába igyekvők, az ablakok sötétek, némák. Sehol senki. Ráadásul innen sem tudta megállapítani, hol lehet, merre induljon. Utálta a tanácstalanságot, nehezen viselte a reménytelenséget, aztán eszébe jutott a kocsma. Ott biztosan tudnak neki segíteni, legrosszabb esetben — vagyis nagyjából most, mert semmilyen busz- vagy villamosmegállót nem látott — taxit hív, és elviteti magát egy olyan csomóponthoz, ahonnan gyerekjáték lesz hazaközlekednie. Feldobott hangulatban indult vissza, szájában újabb jóleső cigaretta parázslott − a rendszeres dohányzás függőséghez vezet −, ám a kocsma zárva volt. Lada Béla kissé furcsállotta, nem olyan régen ment el innen, a rutinosabb alkoholisták általában az utcán, a kocsma környékén töltenek még pár percet, és utána se nagyon sietnek, ilyenkor nem nagyon van miért ésvagy hova, de a környéken se látott senkit. Seholse senkise, gondolta ekkor, ám a következő pillanatban megvilágosodott. Utcatábla, csillant fel a szeme, hát persze, keresnie kell egy utcatáblát, arról megtudhat mindent, amit akar. A kocsmafallal indított, de azon csak a névtáblát olvashatta — Ivó a Térdelőkhöz —, ami az eddigiek fényében kissé meglibabőrözte. De nem hagyta magát, és megkétszerezett lendülettel kereste az utcatáblákat. Legalább egyet, gondolta aztán. Azt, amelyikről.

            Eleredt az eső. Lada Bélát nem zavarta, ellenkezőleg, kimondottan örült neki, végre történik valami, és amúgy is imádta az esőt, hogy ilyenkor fényesebb, csillogóbb a világ, az illatok olyan kavalkádja alakul ki, amitől csak kábultan kódorogni érdemes, belehagyatkozni, emberladikként hánykolódni, hogy ne tudja, hova akart indulni és miért, csak örüljön, hogy mehet, hogy van. Lada Béla szerelmes volt az esőbe, szeretlek, eső, kiáltotta, és megállt. Szöget ütött a fejébe egy apró, ám annál izgalmasabb gondolat. Gyorsan rágyújtott — a dohányosok korábban halnak —, ezt is kedvelte, az esőben füstölést, megkereste a legtisztább, vagyis a legtávolabbi horizontot, és nagy koncentrációval átrágta magát az imént eszébe jutottakon.

            Megtalálta a választ az emlékezet lyukacsára, a vérre a fején, a kocsma, a környék mind-mind értelmet nyertek, ő pedig úgy örült ennek, mint az ártatlan gyermek a születésnapi meglepetéseknek. Nyugalom szállta meg, és jót mulatott a saját ijedelmén, kívülről látta magát, ahogy a kocsmában ébredezik, úgy hiszi, hallja azt a maga nemében páratlan regénykezdő mondatot, észreveszi, hogy alvadt vér van a fején, a hajában, a hely ismeretlen, a póz értelmezhetetlen, nem tud semmit, mindez, bizony, egy kicsit bárki mást is megijesztett volna, ez tény, de azért mégis még akkor is, ha immár tökéletesen tudja, hol volt, hol van, merre kell hazamennie, melyik a legrövidebb út, hol tud először járműre szállni, taxizni ugyanis nem volt kedve és a többi.