Petőcz András Európa rádió című kötetét a megjelenést követően többé-kevésbé elkerülte a kritika figyelme, s az azóta megjelenő elemzések javarészt Petőcz költészetének ebben a kötetben is fellelhető súlypontjaira irányították a figyelmet. Írásom e tekintetben tehát hiánypótló kíván lenni, ugyanakkor nem látszik szem elől téveszthető szempontnak, hogy az azóta eltelt idő már némileg más megvilágításba helyezheti a könyvben található verseket. Ehhez kapcsolódóan nem tekinthetünk el attól, hogy a költői életmű azóta kiegészült újabb versekkel is, és Petőcz munkásságától nem lehet immáron elválasztani a prózai tevékenységet sem. Mindezek miatt célszerűbbnek látszik a kritikus mellett az értelmezői álláspont felvétele is, remélve, hogy ezzel kitölthetjük valamennyire az üresen maradt helyet, ami — tegyük hozzá — méltatlanul maradt üres.

     Az Európa rádió versei alapvetően olyan kötetszerkezetre épülnek, melyek egy nagyon kimódolt struktúrára engednek következtetni. A könyv hat ciklusra tagolódik, s ezen felül hozzá kell még számítani az indító verset, mely egyszerre látszik önálló fejezetnek és az egész további kompozícióra vállalt poétikának. Az Oblomov álma című szöveg megidézi a goncsarovi főhős alakját, s rövidsége ellenére képes felvillantani Oblomov figuráját és a regény egész szüzséjét is. A lírai én éppen teáját issza délután kettőkör, s ekkor álmodja, illetve meséli el álmát Olgáról, s annak szolgálójáról. Az utóbbi alak a ravatalon fekszik, s így jelzi, mintegy előrevetítve Oblomov sorsát is: „Sárgás, viaszos arca volt, / a szeme csukva. / Látszott, ahogy meghajolt / az ismeretlen erő előtt, / még közben is a száját / szorította.” (8.) Az elmúlás ilyen precíz vizsgálata nem lesz idegen a kötet többi költeményétől sem, úgy tűnik ugyanis, hogy a téma kiemelt szerepet kap az Európa rádió szövegeiben. Ezzel összefüggésben a vers időkezelése igen figyelemreméltó: az elbeszélés ideje valójában a délután két órát követő néhány perc, míg az elbeszélt idő Oblomov egész életét öleli fel.¹ A jelen ilyetén való kiiktatása kapcsolja össze a verset a kötet utolsó darabjával (Se ott), ahol is a jelen időben való meghatározhatatlanság („itt se / ott se / a seholban / a seholse / teszek / veszek”) szintén szövegszervező elem lesz. Úgy tűnik, hogy a jelenben nem történhet semmi érdemleges, s a jövő is csupán az elmúlás képeit tudja felvillantani, vagy legalábbis valami bizonytalant: „s egyszer majd / se itt / se ott / leszek” (132.) A múlt idő — egy ciklus kivételétől eltekintve — nem tűnik fel az Európa rádió darabjai között. Érdekes jelenség ez, hiszen látszólag semmi nem utal arra, hogy a múlt, a régi funkcióval bírna Petőcz verseiben. Ha versek idejében elő is tűnik valahogy, a múlt idő nyelvtani jeleinek konzekvens elhagyása rendre hiányával tüntet. Annyit azonban érdemes előrebocsátani, hogy áttételesen mégis lesz szerepe a következőkben a csupán néhány vers erejéig leírt időnek.

     A Kivándorol az isten című ciklust leginkább a benne kirajzolódó istenkép felől lehetne körbejárni. Az Istenről való beszéd szinte minden esetben személyes kapcsolaton keresztül jelenítődik meg — az egyes szám első személyű beszélő gyakori felbukkanása miatt —, de ez a személyesség legtöbbször éles ellentétet képez a megfáradt, magányos és meg nem értett öregúrként jelen levő Istennel. Ez a figura, ahogy Németh István Péter is észrevételezte², feltűnően hasonlatos az Ady költeményeiben felbukkanó alakhoz. Az öregúrszerűség valóban felvetheti ezt a kontextust, de abban lényeges különbség látható, hogy Petőcz verseiben az Isten nemcsak egyedül van, de miközben csodákat tesz és teremt, folyamatosan szorong is: „Ott ült az isten / Bécsben, / a pályaudvaron. / Látszott rajta, hogy fél." (21.) Jobbára azért szorong ugyan, mert egyedül van, de éppígy annak is lehetne tulajdonítani, hogy senki nem érti azt a nyelvet, amelyen beszél. A múltkor az isten című versben ugyanis nem egyszerűen egy antropomorfizált figuraként kerül az olvasó elé, aki menedékjogot kér, hanem nyelvének halottá nyilvánítása is megtörténik az ügyeket intéző hivatalnok által: „Én nem beszél halott nyelv!” (22.) A nietzschei tapasztalat felhasználásán túl Petőcz ezen műveiben a nyelvnek, mint a megértés előfeltevésének a problematikussága rajzolódik ki, ugyanis a többi költeményben a párbeszéd nem tűnik lehetségesnek az isten(ek) és az emberek világa között. Hiábavalónak tűnik az isteni alakok földre szállása (a részeg istenek ugyanis a földre pottyannak), csakis a gyermekek tudnak valamiféle kapcsolatot kialakítani velük, azt is szavak nélkül: „szorongó szemmel néznek / a gyerekek, / miniatűr kis kezeikkel / szorongatják a felnőtt / kezeket” (17.). A szorongó/szorongatják szavak párbaállítása nyilvánvalóan arra az összefüggésre igyekeznek rámutatni, mely szerint az elhagyatott jelző mindkét világra érvényesnek látszik.

     A Gyönyörű a nővérem, ahogy címet viselő ciklus talán elsőre kicsit zavarba ejtheti olvasóját, hiszen már-már profán megjelenítését láthatjuk e szöveghelyeken a nővérnek, aki nagyon is mindennapi valójában tárulkozik fel öccse beszédében. Irma munkát keres, szalonnázik, s eközben cseppet sem túl intelligens megnyilvánulásait rögzíti a vers beszélője. Oblomov, a nyitóvers szereplője figyeli meg ilyen precízen, ennyire közelről Olga halott szolgálójának arcát, ugyanúgy, mint a nővéres-versek fiútestvére. Egyszerre zavarbaejtő és bizarr ez a közelség, s a humorosnak tetsző sorok mögött mintha valamiféle keserű irónia is folyamatosan jelen lenne. Ennek a költői alakzatnak lesz köszönhető, hogy a látszólagos közelség mégis valamiféle távolságtartó, elleplező magatartásba fordul át, ahogy azt képileg jól érzékelteti A nővérem buliba készül néhány sora: „púderén nem látszik át arcának szokott szorongása” (34.).

     Az ironikus hangvétel ugyancsak fontos ismérve lesz A hős akkor, amikor nem hős verseinek, noha nem egy ember, hanem egy megformált típus körüljárása során. A megformáltságot azért fontos hangsúlyozni, mert nagyon egyoldalú értelmezést eredményezne, ha pusztán valamiféle társadalomkritikai szempontot érvényesítenénk az elemzés során. Igaznak tűnik ez már csak azért is, mert Petőcz költészetétől igencsak távol áll bárminemű irányzatos állítás felvállalása, így inkább a kérdésfeltevés milyenségének vizsgálata látszik előremutatónak. A hősök a ciklus költeményeiben olyan mások által mozgatott figuráknak tűnnek, akiknek legfőbb ismérvük, hogy „Tudatuk metaforája a tűhegynyi / pupilla, amivel a semmibe néznek” (45.). Működésükből egyértelműen következik, hogy a háborúban kiváló katonaként kívánnak helytállni, s eredményességüket csupán halálukkal képesek jelezni: „mert eredményes a hős, aki jókor / repül a magasba darabokban, / így lesz a családja majdan / örökre büszke.” (53.). Az a fiú, aki visszatér a háborúból (Vö. A tékozló), valójában csak kínos feszengést képes előidézni. Az említett vers egyfelől tehát a(z anti)hős létmódjának, másfelől a bibliai tékozló fiú történetének újraírása. Az apa, aki azért örül fiának, mert nem vitte semmire, és így legalább lesz módja többízben kioktatni; a testvérek, akik mindketten feszültek, idegesek a visszatért öccs láttán: mindannyian annak a gondolkodásmódnak a képviselői, amelyben nincs „amúgy humanice" semmi. Amennyire — kimondva, kimondatlanul — a férfiaké volt a főszerep, éppen annyira kerülnek előtérbe a következő szövegegyüttesben a nők. Két típus (berlini nő, sivatagi nő), két életformát jelenít meg ezekben a versekben. Mindkettőnél valamilyen kiszámíthatatlanság látszik uralkodni a verseken a hideg antinő és a buja, önmagát is felemészteni képes sivatagi nő képében. A költői én — jól bevett gyakorlatához híven - minden pátosztól mentesen képes leírni a nőket, akiknek mindebből fakadóan még nevük sincs. Ez a névtelenség jelzi, hogy bevallottan konstruált szereplőkkel van dolga az olvasóknak, annak ellenére, hogy a nőket illatukig és szájszagukig képes lecsupaszítani a beszélő.

     A Táncol a sivatagi nő ciklust követi a kötet legerősebbnek tartott része, a kötetcímadó Európa rádió, éjszaka című versgyűjtemény. Az európaiság élménye mellett e helyeken bukkan fel először az elmúlt idők elmesélésének vágya, illetve az emlékezés mikéntjének problematikussága. A ciklus kiemelkedő darabjai között van az Egy üveg sligovica, az Egy utazás emlékképei (1), A könyvtárban, az Európa rádió, éjszaka és a Visszajátszás is. Mindegyik szövegben az utazás mint régi toposz kerül előtérbe, ezzel párhuzamosan pedig egy olyan múltnak a felidézése történik meg, amelynek hiányosságai érzékelhetőek ugyan, de a hiányokat az emlékezet és a jelen már nem tudja kitölteni: „azóta sem jártam újvidéken, / talán, / mert azóta is hiányzik az a sligovica, / amit akkor, / valakinek, / át kellett volna nyújtanom" (78.). A múlthoz szorosan hozzátartozik a hagyomány — nem némi kritikától mentes — felvállalása is, noha leginkább porosodó könyvek formájában bukkannak fel a hajdan volt költők és írók, ahogy azt A könyvtárban költemény címének intertextuális utalása jelzi.

     Az európaiság kérdésköre e kötettől látszik kitüntetett szerepet kapni Petőcz költészetében. Mit jelent az, hogy európai, és mindez milyen formában tárható fel a beszélő és az olvasó számára: ezek azok a kérdések, amelyek az Európa rádió, éjszakában a folyamatos száguldás (ország)határokon keresztül, és a mindenhol otthonosság érzésével válaszolnak. A múlt itt egyértelműen negatív előjellel szerepel, s a vers kiemelt helyén szerepel annak felidézése: „tizenöt évvel ezelőtt itt megállított a határőr, / [...] hogy itt nem léphetem át a határt, mert / a vízumom ezt nem teszi lehetővé, akkor / le kellett térnem egy mellékútra, csak ott / léphettem át a határt, mintha a cselédlépcsőn / kellene felmennem egy ismeretlen házban” (108).

     A hiány nemcsak az emlékezésben, nemcsak a megértésben, de az elmúlást tematizáló utolsó ciklusban is erőteljesen jelen van. Az igen komoly hangszerelésű versek Orbán Ottó halálának időpontja után íródtak, és messze túlmutatnak egy költőtárs előtt lerótt tiszteleten. Mert hiába a jégkamra színre vitele, ha közben az a kérdés, hogy az Orbán Ottó Művek hol fognak elhelyezkedni, nemcsak a könyvespolcon, de az irodalmi hagyományban: „majd az öreg Arany, / ő tud a legjobban beszélni [...] kérdezem / tőle, hogy az Ottót, / hogy az Orbán Ottót nem láttad-e” (120.). A múlt ilyeténképpen különleges módon vállaltatik fel, s továbbvitele is igen nehéznek és hiányosnak bizonyul, mert „Van, / ami visszahozható, / és van, / ami nem.” (131.)

            Petőcz András 2005-ös kötetének értelmezése jól láthatóan néhány összefüggő motívum vizsgálatára épült. A halál, a múlt és megértésre való képtelenség tulajdonképpen egy szó körül csoportosul: hiány. Az Európa rádió költészete tehát a hiány költészete is, számos más nézőpont mellett. Elemzését azért tartottuk fontosnak, hogy a folytonosságot, ha hiányosan is, de megelőlegezzük.

---

¹ Azért is látszik indokoltnak narratív fogalmak használata Petőcz költeményeinek elemzésekor, mert a versek többsége igen hangsúlyosan prózaszerű technikákra hagyatkozik, a prózavers műfajába is besorolhatóak.

 

² Németh István Péter: Lille és Szepezd között egy európai

  http://www.freeweb.hu/nemethistvanpeter/vers/lille.htm