2009 ősz
Hanti Krisztina

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Hanti Krisztina
A szabadság természetrajzáról
(Veszprémi Petőfi Színház: Kakukkfészek)
Ami egyszer sikeres volt, ismét az lehet. Valószínűleg ezt tartotta szem előtt a Veszprémi Petőfi Színház művészeti vezetőségének két tagja, Bujtor István és Eperjes Károly, persze az is lehet, hogy az áthallásoktól sem mentes Kakukkfészek című darab időszerűsége okán mutatták be éppen most Veszprémben. Legalább húsz éve, a székesfehérvári Kakukkfészekben már játszott együtt a mostani igazgató és művészeti tanácsadó, akkor a város közönsége az utóbbi évtizedek legjobb előadásának tartotta Dale Wasserman − Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéből készült átiratát. Egyáltalán nem a jelen előadás érdemeit akarom elvitatni, amikor azt állítom, hogy Veszprémben ezt nem fogják így gondolni a nézők. A Petőfi Színház ugyanis — és itt elsősorban Bujtor igazgatói ciklusára gondolok — rendre kiemelkedő bemutatókkal lepi meg a színházba járókat. Hogy csak a tavalyi évad sikerdarabjait említsem, szabad a választás a könnyedebb zenés műfajtól a mesejátékon át a súlyos drámáig.
A Kakukkfészek, ahogy azt megszokhattuk, szintén kimagasló, emlékezetes színházi élmény marad. Azért is lehet így, mert ez a darab olyan, mint a legínycsiklandóbb falatok egyike, amit szándékosan nem sűrűn kostól az ember, mert fél, hogy hozzászokik az ízhez, eltelíti, és az újbóli találkozás már hatás nélkül marad. A veszprémi előadás az arányokra, a még kellőképpen elviselhető „jóllakottság" érzésére is ügyel. A lényeg nincs a szánkba rágva, nincs túlkarikírozva, az előadás meghagyja nekünk az értelmezés lehetőségét, így esik, hogy végül az esetleges aktualitásokat is felfedezhetjük magunk számára. Mindez azt bizonyítja, hogy a bennünk újból és újból beinduló szellemi folyamatoknak köszönhetően, az alkotás elérte a kiváltani szándékozott hatásokat. Ezek nélkül valójában egy nagyon karcsú alaptörténettel lenne dolgunk. McMurphy, egy öntörvényű, sittes fickó bolondnak (még renitensebbnek, mint amilyen valójában) tetteti magát, hogy áthelyezzék a pszichiátriára, s így megússza a kényszermunkát. Személyiségéből fakadóan nem tud (bár soha nem is akar) beilleszkedni. Nem a körülötte lévőkkel van baja, sokkal inkább a rend(szer)d(r)el. Az a kérdés, hogy ki alakította ki, kik hivatottak képviselni, és ha így is van, miért ne lehetne megváltoztatni a törvényeit? Nem lehet, hogy csak arról van szó, hogy a pszichiátria lakói a konvencióknak megfelelően kiosztott szerepüket élik és aszerint cselekszenek? A Dr. Spivey-t játszó Benczédi Sándor találó zavartsággal és egy hirtelen felugrással jelzi, hogy már-már félbehagyná a csoportterápia jellegű közös beszélgetést, amikor a szerepének megfelelő (szerep a szerepben!) magatartásra inti őt a főnővér: ebben a megszokott időben mindig így zajlik a terápia! Az ápoltak még inkább belehelyezkednek ebbe a rendszerbe. Kőrösi Csaba Scanlon-ja, Baranyi Péter Harding-ja, Gere Dénes Ákos Billy Bibbit-je, valamint a többiek: Máté P. Gábor, Vajda Károly, Bakody József katatóniája még inkább megköveteli a szerep szerinti viselkedést. Színpadi jelenlétük a talán szándékosan kevésbé figyelemre méltó, végül kissé nyomasztóvá váló fehér díszlet által is erősödik. Bolond létük — azaz a normálistól eltérő állapotuk(!) — legpontosabban a visszatérő, monoton cselekedetükben jelenítődik meg. Kőrösi Csaba le-föl himbálózik képzelt robbanószerkezettel az ölében, a megfelelő pillanatot várva a „nagy bumm"-hoz, Vajda Károly mindig a legjobbkor nevet föl éles hangon, Bakody József szinte végig a keresztre feszített Messiásnak képzeli magát, Gere Dénes Ákos egy beszédképtelen, dadogós figurát alakít stb. Valamiképpen kilóg a sorból Máté P. Gábor szerepe. Nem megszállott, inkább csak szelíd bolond, s a színész kétségtelenül jól érzi magát a színpadon, finoman érzékelteti Cheswick gondolatait. A bolondok közt ugyancsak kivételnek számít Baranyi Péter alakja. Ő az egyetlen, aki biztosan tudatában van, mi a két világ közötti különbség, és azt is tudja, hogyha meggyógyul, majd visszamegy a feleségéhez. Amennyire Harding átlátja a helyzetet, annyira intelligens Baranyi játéka. Egyenlő partner az ápoltak és Mcmurphy számára is. A debiliseknek kikiáltott társaság eszmecseréi a benti lét eseményei köré épülnek, s nagyjából minden gondolatfoszlány a főnővérhez, Ratched-hez vezet. Rövid időn belül kiderül, ő építette ki a diktatórikus közeget az osztályon, ő a felelős a személyre szabott kezelések betartásáért. Csarnóy Zsuzsanna egészen kivételes Ratched nővérré tud válni. Olyanná, akinek minden gesztusából érződik a hatalommánia. Szembenállása McMurphy-vel végig húzódik a drámán, a tetőpontig érve fokozatosan bomlik ki. A folyamat során, elsősorban a férfi jelleméből következően, az erőviszonyok egyértelműsége megbomlik. A szabadságát mindennél jobban óvó McMurphy (például következetesen utcai ruhát hord a pizsama fölött) rend(szer)ellenes lázadási kísérletei nemcsak a hatalom ellen szólnak; az sem elhanyagolható tény, hogy (bár az előtérben játszó ápolók és az orvos férfi) Ratched nőként akar felülkerekedni, nőként akarja megtörni a kőkemény „férfivilág”-ból érkező különcöt. A nővér miután korábbi eszközeivel nem ér célt, végül gonosz, erkölcstelen lépésre szánja el magát. Csarnóy Zsuzsanna érett gondolkodású színésznőként kitűnően oldja meg ezt a feladatot is, érzékletesen játszik egyszerre Billy Bibbit-tel és McMurphy-vel. Pontosan tudja, milyen hatást tud kiváltani az életében először bátornak (és szabadnak!) mutatkozó fiúból, és hogy annak öngyilkosságával végleg leszámolhat az öntörvényű börtöntöltelékkel. Kemény és elszánt. Azt kell, hogy mondjam, hogy az ő játéka nélkül nem lehetne teljes az a személyiségrajz, amit az írók, dramaturgok a két ellentétes akaratú, ám hasonló karakterű szereplőről elképzeltek, színpadra álmodtak.
Eperjes Károly alkatilag szintén pontosan illeszkedik ahhoz a vagány McMurphy figurához, amit megszokhattunk. Kétségtelenül rászabták az igazságot kereső, a hatalom elnyomása ellen küzdő „nagypofájú” hős alakját. Remek lehetőséget tartogató szerep ez egy színész számára, amit Eperjes előnyére ki is használ, jól érezhetően végig lubickol a szerepben. Nincs egyetlen félre sikerült mondata vagy gesztusa sem, ugyanakkor nem lépi át az öncélú népszerűség hajhászás határát. Minden megnyilvánulásával a „nem normálisból” történő kizökkentést képviseli, megmutatja a társadalom által megbélyegzett kis közösség számára a valóságot. Felnyitja a nézők szemét is és rávezeti őket Ratched jelleméből fakadó határozottságának titkára. A nővér gyógyítás címén a saját kényszerképzeteit, elrontott életét vetíti rá a zárt osztály közösségére. Ez azt is jelenti, hogy ugyanakkora szabadsággal rendelkezik, mint ők!
Örömmel fedeztem fel a nézőtéren a feltehetően kötelező színházlátogatáson résztvevő (kis)kamaszokat. Dicséret illeti a szervező tanárt, hiszen az első élmények határozzák meg a diákok későbbi viszonyát a színházhoz, s a konzervatív Kakukkfészek előadás ebből a szempontból (is) mindenképpen jó választás. Minden bizonnyal beléjük rögzül Bujtor István szinte szavak nélküli apró, ám annál heroikusabb szerepe, Eperjes Károly néhány lázadó, a mai magyar társadalmunkat is megidéző (s talán már a fiatalok által is érthető) kijelentése, Csarnóy Zsuzsanna jól felépített, bűntetve szerető majd kegyetlenségbe forduló karaktere, a tiszta gondolkodásra képtelen, esendő figurák kiszolgáltatottsága. Beléjük rögzülnek a látottak és további gondolatokat hívnak életre. Ez a jó színház ismérve.