2009 ősz
Fodor Tünde

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Fodor Tünde
Petőcz András női
Az első Jolán volt, akivel találkoztam. Kinyitottam a narancssárga JAK-füzetet, s benne ott terült Jolán. Önéletrajzi kísérlet, akció volt, emlékezés-csinálás Jolánra. S rá valóban emlékezni kell. A pózolására, kezeire a leragasztott, s bizonyára szomorú mellbimbói fölött, mert a női mellek szomorúak, ha nem foglalkoznak velük, az elheveredő, kitárulkozó testre a nagymama riselt ágyterítőjén, festett lábkörmeire, lábujjain a békre és a számokra, karláncaira, ívelt szemöldökére, a kiteljesedett puha szőrzetére, a félkövér feliratra a bal combjának közép-tövén. Jolánra, a központi kategóriára, az egyedülire. A konkrét költészeti mellfekvencre. Huszonéves magam által is ismert Jolánok jutottak eszembe akkoriban — József Attila testvére, Jászai Joli néni, a nekemmindiganyóka színésznő, vagy Kassák-feleség Jolán. Egyiket sem tudtam ebben a pozícióban elképzelni. Akkori puszilkodósbarátomnak mondtam, hogy Jolánja szeretnék lenni, tárgya, költészete, ám látszott a tekintetén, nem érti, miről beszélek. Azóta a barátot sajátszándékból nem láttam, de Jolán szandálját mai napság is irigylem.
Aztán jöttek a többiek. Akárha nők. A napsütötte sávban ismertem meg őket, a furanevű Deskét, Rachelt, aztán a török nőt, s Olgát, aki nem tudott angolul, csak titokzatosan mosolygott; Anasztáziját akinek rendszeresen erotikus álmai voltak, s olyan volt, mint egy kismalac, pufók és aranyos, s hitt a lélekvándorlásban; az érzékeny és sápadt másiknőt, aki már majdnem sárgavirág és feleség, a szöuli mosolyba burkolózó Kangot, a német csajt, Beatrice-t, aki kopasz volt és huszonegy éves, száznyolcvan centi és férfias arcú, s néha, ha buliba ment, lila parókát viselt; a bombázó Meget, akivel Igal álmodott, de Beatrice táncolt, Agnieszkát, a lengyel lányt, aki élt Tel Avivban és New Yorkban, s beszélt franciául s kicsit héberül is, s olaszul olvasta Dantét, s a szobája olyan, mint egy krematórium; s Anját, akivel San Francisco gyönyörű álom volt, s mellette az ember vonzónak és lazának érezte magát, s tudott úgy írni, mintha lazán és titokzatosan mosolyogna.
Annette. Annette Labelle. A következő Petőcz-nőm. Szép a neve — ez jutott róla először észbe. Érzéki, sármos és buja. Olyan igazán francia. Akármikor olvasom a neki tulajdonított verseket, most éppen a Majdnem minden függelékében, amikről azóta már tudja az irodalomtörténet, hogy Petőcz-elkövetések, úgy érzem magam, mintha tizenkét sportszeletet ettem volna meg egyszerre — véremben nemcsak a cukorszint emelkedik ilyenkor. Az utolsó tangó Párizsban díszletei közé képzelem, ha Annette verseit olvasom, szőkén látom, lobogó szőkén, sétálva a Pont Neuf-ön, együtt mozogni látom a híddal, a Szajnával, lüktetni a várossal. Az emlékezés tétovasága rémlik fel bennem, minthaismerném, mintha magam is dorombolnék, kúsznék, vackolódnék egy testre, magába zárna egy ölelés. Olyannak képzelem Annettet, mint a tengert: lustán hatalmas, fehér sziklák között nyújtózkodó, puha-hajlékony, érintése gyönyörűség. Látom, ahogy a tükör előtt gyönyörködik a szétnyitott combközön, s boldog, hogy látja önmagát. Látom a sötét-egzotikus testű Jessie-vel és Billy Childish-sel szerelmeskedni, ahogy magába szívja testüket, az ismeretlennel, aki csípője ringását bámulva követi, látom New Yorkban, koszos sikátorokban szomorú férfiakkal, akik arcát, mellét keresik, nedvességüket testén széjjelkenik. Fényeskedő szemeit látom, amikor Annette-Petőcz-szavait olvasom, önfeledt, tiszta vágyakozását, gyönyörű szaladását. Időnként mintha magamat.
S itt a tökéletesre teremtett Petőcz-mítosz-nő, Mecseki Rita Eszter. Akinek története, anyja, apja, szülőhelye, kötete, kötetében Nőtincsi rege van. Aki írásokat közöl, honort vesz fel, s egy budapesti kapucsengő mellett ott a neve. Akiről elismerően nyilatkoznak nagy irodalmi lapok nagy főszerkesztői, ÖN NAGYON TEHETSÉGES, írják neki csupanagybetűvel. Huszonnégy éves ez a leány, nagyapám szerint ugyan egy csitri, de telve szenvedéllyel, vággyal, szertelenséggel, vadsággal. Szabadszájúsága helyenként már-már zavarbaejtő, mégis, kívánjuk ezt a kimondást, ezt a nyíltságot. Ezt a szokatlan, de roppant izgalmas nőhangot. Olvasom a kötetét, ezt a vékonyka bugyirózsaszín könyvecskét, s komolyan mondom, irigylem Mecseki Rita Esztert. Nemcsak azért, mert közölte a Beszélő, a 2000, a Tiszatáj, a Holmi vagy az ÉS. A verbális merészsége miatt irigylem. „Ha végre képes lenne meg- / érinteni, és ha egyszer / végre megfogná a seggem, / akkor tudnám, hogy Maga / azért még valóban férfi, / és él, mozog, akar valamit" - írja egyik versében. Öntudatos, s kellőképpen önző ahhoz, hogy megszerezze, amit akar. Igazi költőNő. Imád tetszeni, szép fenekével felajzani a férfit, ha hatvanéves is, vagy éppen azért, behegyesített pólóban, s játékosan libbenő szoknyában beszélni Derridáról és Habermasról, s figyelni-élvezni, ahogy hat a férfira; szereti, ha a kéz simulékony és játékosak az ujjak, ha a szája fontosabb, mint a sör habja, ha megmosakodhat egy tekintetben, s ha végtelen benne az öröm.
Szeretem Petőczben ezt a nőt is.
Szeretem lapozgatni a kötetkét, bele-beleolvasni a Nőtincs, másképp ciklus verseibe. Szeretem Petőcz-Rita Eszter versjátékait, benne a sajátmaga-paródiát leginkább, az Orlando Amerikábant, s szeretek eltöprengeni azon, mennyire szellemes s ironikus egyszerre a „most akkor fiú vagyok-e, vagy netán lány?” kérdés feltevése éppen itt s így, tőle, s ebben a könyvben.
Úgy érzem, Mecseki Rita Eszter valóban élt, s nő volt a javából, s eszembe sem jut, amíg verseit olvasom, hogy a sorokat, amiket neki tulajdonítunk, egy férfi írta. S ez így jó. Mert bizonyítják, hogy írójuk kivételes módon tud elhitetni, hitelesen játszani, megformálni, verbálisan teremteni egy karaktert, egy új arcot. S ez, valljuk be, nem kevés. Mecseki Rita Eszter pedig ma is él, s jól van: most éppen fotókban és kötetborítókban utazik, Petőcz legutóbbi versválogatás-kötetében szereplő portréját ő készítette. Jó barátságban vannak hát, ha nem is találkoznak minden nap.
Petőcz Andrásnak sikerült szép szintézist létrehoznia költészetében életének kitalált s valós nőiből. Abba azonban most nem mennék bele, milyen is a fantázia és a valóság viszonya egy költői, írói életműben. Megelégszem annyival, hogy azt mondom az ünnepeltnek: a nők fontosak, de a legfontosabb, hogy lélekkel kell csinálni a dolgokat, s hogy meglegyen a mindennapi rohanás.
S én ezt kívánom Petőcz Andrásnak, szívből, a mindennapi rohanást és a lélekkelcsinálást, sokáig.