2009 ősz
Batári Gábor
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Batári Gábor
Pszichőfi újra színre lép
Történt ám, nem akármi, a lírai én, a mindnyájunk által szeretve tisztelt és epedve várt lírai én megtestesült, méghozzá Pszichőfi, az álmatag, olykor fűzfajellegű képzelmész képében és képességében, Budapest főváros Tétényi Úti Kórházában. Pszichőfi születését három roppant jel kísérte. Mikor kezdette kidugni fejét e világra, pelyhedző üstökén már akkor babérkoszorú találtatott, a nap tükörtojás avagy rántotta-formázatot vett fel (Naprendszerünk feje ezzel arra kívána utalni, hogy Pszichőfi költészete igen csak nagy érdeklődést fog mutatni ama problémakör iránt, hogy világi tyúk volt előbb vagy világtojás), és e Pszichőfi lírai gyermek oly nagynak találtatott, hogy az ispotály személyzete, ahol született, a Herkules nevet adta néki.
Pszichőfit nagyobbacska korában egyfajta furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor a szülei elvitték a Petőfi Irodalmi Múzeumba, nem hiába mégiscsak ő Pszichőfi, olyasféle, mint mikor templomba megy az ember. Hasonló hatással volt rá, mikor a Szépművészeti Múzeumban az egyiptomi múmiákat tekintették meg. És amikor képet látott arról, ahogy Petőfit szíven szúrja egy bősz kozák atamán, afféle magasztos, vagy ki tudja, miféle érzés borzongatta meg (mert tudvalevő, hogy apukája szoros betűrendben képeket ragasztott be neki egy füzetbe irodalmi és történelmi személyiségekről), mint mikor a lenyilazott Szent Sebestyénről készült festmény ütötte meg gyermeki szemeit egy rónai bukolikus templomban. Már javakorabeli fölnőttként hallott egy olyan elméletről, mely szerint ha a Szentháromsághoz a magyar irodalomban akarnánk analógiát keresni, minden bizonnyal Arany jelképezné az Atyaistent, Petőfi a Fiúistent és Vörösmarty a Szentlélekistent, ezzel a meglepő elgondolással próbálta magyarázgatni fent említett gyermekkori emócióit, amellett a felette nagy evidencia mellett, hogy ő Pszichőfi. Vörösmartyról meg az jutott eszébe, helyesebben énnekem, hogy egyik gimnáziumi osztálytársa egy tollbamondás során úgy írta le szegény Vörösmarty nevét, hogy Vörös Marty, mintegy azt sejtetve, hogy a költőóriás vezetékneve a Vörös és keresztneve a Marty, természetesen a Mikszáthot x-szel írta.
Az az igazság, hogy Pszichőfy a 2002. év alkonyán, értsük úgy, hogy ősze végén fergeteges naplóírásba kezdett nagyon, nagyon nagy lendülettel, majdnem olyannal, mint egy lend-kerekes kis autó, amikor lendületes. A naplót részletesen írta, de rövid ideig, s rá két évre egy borgőzösebb éjszakán el is veszítette. Az itt következő karcolat- avagy glosszaszerű költemények ama napló némely bejegyzésének verses kivonatai:
Október végén
Óriás potrohán, elefántnyi hátán
Hermafroditásan barnállik, szőrlik
az összehúzhatatlan, begombolhatatlan
műszőrme lebernyeg.
Hoz savanyú előborából. Nem értek
az ízekhez (mármint a borokéhoz),
én a hatást mérlegelem. Iszom négy
pohárral, meg négy mikrokupica barackot
(kb. kettő és négy cent közt). Nagyon magyaráz
valamit, a választásokról motyog
szemiproli tájnyelven, én nem tudom
mi okból, de mondandója csak annyira
jut el, akár előtudatomig is, mint az
értékes agyarú, afrikai ormányos hímek
társaik csontjai felett himbált infra
hullámú (nékünk hallhatatlan) protobeszédje.
Vajon ki lehet ez a titokzatos, igencsak kövérecs alak, kinek óriás potroha, meg Háti elefántnyi háta van (ugyancsak jó lenne a háta, ahova a medve kollega dereka, oda, ahol kilenc gyerek van)? Pszichőfiék budaörsi telkének Balaton Zamárdiból elszármazott kertésze ő, a mindenhez értő mindenes, bár nem ingyenes, némi pénzért hajlandó azt állítani, hogy mindenhez ért, a mindenséghez méri magát, bár azt nem lehet állítani, hogy dolgozni csak pontosan és szépen szokott. Pszichőfi szüleinek olyas kerti lakot húzott fel obskúrus segédeivel (kik oly buzgók és lelkesek voltak, hogy az áramot még a terasz korlátjába is bevezették), hogy a délceg Pszichőfi csak derékba törve, no ha nem is, de legalábbis csak hétrét görnyedve fért be, miközben hétágra sütött a nap és hetedhét országra szóló lakodalmat nem tartott. Ám megvigasztalta Pszichőfit, a mindenre kész mindenes, hogy a saját lakrésze teljes nagyságában be tudja őt fogadni, és elmagyarázta, hogy szülei lakát azért gazsulálta kisebbre, merthogy már hogy nézne ki, ha nem egy magas a két kőviskó, ugyanis lejtés van, meg emelkedés forog fennen a fődben, ugye a táptalajban. Nos, ez a százezermester megkínálta valami borral, tán a sajátjával, és a politikumról szólott kissé nem artikulálva, és ezt a beszédet Pszichőfi leleményesen a National Geographic Channelen hallott, emberi fül számára hallhatatlan, elefánti részvétmormogáshoz hasonlította.
Menyétes hölgy lila otthonkában
Megint felhívta. Kedves, éltes hölgy,
kissé fárasztó telefonjai heti rendszerességgel
várhatók. Egyesek szerint szenvedély tüze
ég benne iránta, persze a hölgy nagyon finom
és aranyos a menyétje. Látta őskori fényképét,
harminc évvel ezelőtti önmagával szívesen
hetyegne, de mostanság ki van zárva.
Ebédmeghívásaira (ha kellő ritkasággal kultiválja)
szívesen megy, jól főz, ő meg szereti a hasát.
Ilyenkor a szerelemről beszél (ez a mániája, dalaiban
is erről nyafog), de az szóba se jöhet, akár Skandinávia,
persze azért édes, csak sajna populista.
— Miért csak az öreglányok tapadnak énrám?
Teszi fel sokszor magában a kérdést. — A közel korombeli
nőcik észre sem vesznek — sóhajtozik — pedig nem vagyok
egy észrevehetetlen (itt fizikai teste tömegi és térfogati
nagy egységére utal), és még így szólt: — Kezembe
veszem a dolgok irányítását, nagy merényletet
követek el az emberiség ellen, csinálok magamnak
három bomba nőt, ínyemre valót, és ha felrobbantják
ezt az egész kócerájt még azt se bánom.
E versezet Pszichőfi valamiféle olyan érettebb asszonyrajongójáról próbál szólni, mint a Szinbádnak a Majmonka, ki maga is alkot és jól tartja magát, illetve a hozzá be-betérő megfáradt vándor Pszichőfit.
Mínuszos hír
Elaludt gyertyája valaki szegénynek
Garázdálkodik a temetői gyertyafújogató,
aki mások kegyeletileg meggyújtott gyertyáit,
tűzrendészeti okokra hivatkozva, a nem-égés
állapotába lobbantja át.
Pszichőfy alias lírai én ebben a gondolatvirágában egy meglepő élményéről emlékezik meg, melynek a Budakeszi temetőben volt szemtanúja. Nagyon meghatódott egy sírlátogató hölgy gondosságán, ki elfújdosta a halottaknak gyújtott mécseket, hogy nehogy tűz adódjék, akár véletlenségből is. Igen, ez megolvasztotta szívét, mint a tűz viaszkot, a faggyút, elérzékenyült és megírta. Megírta, hogy valaki még halottak napján is az életre gondol, az élőket óvja, persze más éllel vetette papírra, épp ellenkezővel, ahogy gondolta. (Az írás márcsak ilyen.) Vagy egyszerűen csak Buddhára kívánt utalni a létsodor- és forgatagból a Nirvánába való el-, illetve átlobbantatásra, az olyan fényre, mely épp kioltásával gyullad meg?
A lámpaoltogató
Ki nem törődik mással,
csak a leojtott lámpással
— a magas villanyszámlára hivatkozva.
Gyakran mondták neki, kapcsold le a villanyt, mert sokba kerül az, drága az! Meg azt is, evés előtt moss kezet! Ha az utóbbit nem is, de az előbbi bölcs takarékosságra intő tanácsot közkinccsé óhajtá tenni, hogy okuljanak belőle a következendő nemzedékek, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem jutott eszébe Attila, aki nemet int e rendnek is, mikor e szösszeneten morfondált. Egy érdekesség eredetileg a második sorvégen a lámpással helyén lámpával kucorgott.
Történt egyszer, hogy Pszichőfy a Fehérvári Úti Piacnál, szép nyugodtan sétáltatta anyukája és apukája anyakutyáját, Vikturbin marsallt, azaz másik két kutyájuk, Rex és Marcipán anyját. (Erre szülei gyakran megkérik.) Ahogy ment, mendegélt, a kutya hol előtte, hol utána, ahol épp dolga vagyon a parki fűben, egy kőtalapzatú pad környékén kezd szimatolgatni felettébb hosszasan, felette nagy alapossággal. Történetesen azon a padozaton üle egy vénebb asszonyszemély és egy ifjabb, előttük egy hatalmas ivadékszekér, bocs, bab a kocsi (az István a király, János a vitéz, Vak Bél' Mátyás a király analógiájára), benne poronttyal, ponttyal (mivel halászik az aionok hercege is, mert emberhalász ő, és ebben még ez a földi porondra frissen érkezett poronty sem kivétel, idézet Pszichőfi egy költőtársától). Vénebb asszonyság igencsak méregeti Pszichőfit és nőstény ebét, valami megjegyzést is tesz, Pszichőfy lecsillapította: ha nagy füle is van kutyámnak, nem hallgatódzik, sőt jelentést nem tesz senkinek, jelentést nem tesz senkinek.
Az anyaeb
Volt, hogy társasházuknak kapujában egy dolgozó lány cipőjének sziluettjét kezdte szagolgatni a fent említett anyaeb, aztán reátért volna a dolgozó lány szatyrára, de az kezdte táskás (mint idő-Derrick szeme) kacsóját emelgetni feljebb, egyre feljebb, mint a kék sugár, mintha elérte volna a karmagassági idegesség, Pszichőfi megnyugtatta a dolgozó leányt, hogy csak szagmintát vesz a kutya, és hogy ez a legújabb kutatásokhoz szükséges.
Csapd hozzám elméd, fiam, figyelj, most tanító beszédeket mondok neked. Én szólok, Szev-Murezd El Muehil. Mielőtt szólásra emelkednék, ó, Pzsáddán, és megnyitnám időktől cserzett ajkam, kérlek, tölts a poharamba az isteni nedűből, az agymenesztő Krisnály vízből. A szárazság-kígyót szárasztó Indra izzadmánya ez. Valamikor az ősidőkben történt (ó, azóta hány és hány epocha izzott bíborhamuvá, rubintüszöggé), III. Brahmszesz uralkodása alatt tán, felfogtam (remélem, te is) a nem-satnyulás kelyhébe a déva(j) vezérnek a levegőégből patakokban aláhulló fenséges verítékcseppjeit, melyet a Vritrával (nem fiam, nem Vritrayval) való küzdelem szólított elő boltíves hóna alól, mégsem légből kapott értesülés ez, fiam. Gondoltam én, az akkori szeleburdi kamasz, alig kétszáz éves fővel, hátha jó lesz valamire valaha, úgy bizony jó is lett, nézd, hogy cikáznak fel s alá, mint szénsavak a kristályvízben a jó-szólás gyémántok benne. Ezért ürítem poharam, hogy jól szóljak s jósoljak is. Az isteni szerencse sosem került el, mint ahogy most is öntözi a bőség őszbe vegyülő fejemet, vénülő szememet, vénülő kezemet, hisz én szerkeszthettem a kortárs költőféle, Batári gyűjteményes kötetét. Akkor ott ifjan, állig kétszáz évesen, csordultig telt serleggel kezemben egyszercsak lábaim előtt hevert egy hatalmas pergamen tasak képében az egész világ. Nem is sejtettem, micsoda szakralitás ért. Felvettem, hogy megnézzem, mi van benne. Meglepetésemre tartalma üresség volt. Csakhogy ám észrevettem, az állatbőr bevonatú zsák, iszák tele van biggyesztve mindenféle különös írásjelekkel, tulajdonképpen a világképlet volt rája róva, fiam. Örömömben felkiáltottam és a nagy tarisznya megnevezését harsogtam bele a nagyvilágba: Scientia szatyra, Scientia szatyra. Jelentkeztem is rögvest az univerzitásra scientia szakra. Mester, mester, ne vegye tiszteletlenségnek, de meg kell mondanom, én nem Pzsaddán vagyok, hanem az a kortárs, akinek meg tetszett szerkeszteni a gyűjteményes kötetét, ama szatyor meg nem a Scientiaé, hanem a fennebb említettem dolgozó lányé, most épp a szubtilis Pszichőfi, a lírai én életén és munkáin dolgozom s most oda érkeztem benne, hogy a hírneves Vogüssen báróról kéne hozzá némely adat. Ó, fiam, fiam, annyit utaztam fel s alá ama titokzatos öreg idősuhanóján, amit épp attól a Vogüssen bárótól kapott, hogy teljesen összezavarodtam, azt hittem, hogy a saját időmben vagyok s ottani tanítványomnak ülök és mesélek a régi szép időkről, nem neked, te kortárs író, megszerkesztettelek, jaj, de megszerkesztettelek, édes fiam.