Viktor Ventuza halála bizonyos értelemben a szöveg fókuszpontja. Az elliptikus szerkesztésmód egyetlen stabil eleme ez a gyilkosság, hiszen az öreg Ventuza földi maradványai biztosítják a nyomozás kaotikus folyamatának hitelességét a fikción belül. Az agg korú embercsempész legutolsó akciója közben életét veszti, erőszakos halála − megskalpolják — valószínűleg az etnikai konfliktussal indokolt kihantolás helyett a kötelező bosszút indukálja. Hamza, Gábriel Ventuza bátyja és megbízója egy távoli börtönből — melynek  létezéséről senki sem tud — irányítja az eseményeket, látszólag, vagy mellesleg apjuk maradványait hajszolja a felszámolás előtt álló örmény temetőben, valójában azonban a különös és brutális halálesetek feltételezhető kiagyalójaként a történet és a narráció központi figurájává alakul. Sorra leszámol a Dolinára soha meg nem érkező érsekekkel, a várost irányító papokkal, de mindenesetre kapcsolatba hozható azokkal, akik elvégzik a piszkos munkát, a tűzmesterektől a titokzatos csomagot szállító fantomszereplőig. Öccsének adott megbízása is csupán a narráció szempontjából lényeges, mintha egy szem- és fültanút küldött volna — ahogy ezt ki is jelenti a börtönben − a gyilkosságok helyszínére. Így pozíciója fedésbe kerül a részleteket koherens egésszé formálni kívánó olvasóéval, hiszen a jelenlét hiányát egy közvetítőn keresztül igyekszik enyhíteni, és ez a gesztus kísértetiesen emlékeztet a rejtélyek után nyomozó befogadói aktusra. A bűneset — egyelőre Viktor Ventuza halála — felderítése így megegyezik a szöveg végén a városba érkező Hamza előre kitervelt és végig kézben tartott akciójának lépéseivel, a különbség csak annyi, hogy míg az olvasó utólag rakosgatja össze a töredékekből a lehetséges egészet, addig az „érsek” mindenről pontosan tud, és megelőzi az elbeszélés retorikáját. Hamza a mindentudó narrátor, akinek metaleptikus — a narráció szintjeit átlépő — figurája remek érzékkel adagolja az izgalmakat, minden, amit elárul, megbízottjain keresztül jut el az olvasóhoz, a teljességében sosem látható történet ezért bomlik ezernyi apró szálra. Bűneset és felderítés ily módon eloldódnak a hagyományos krimiszüzsé bejáratott fogalmaitól, és egy egészen más szinten artikulált bűnügyi narratívát teremtenek.

Bogdanski Dolina a gyilkosság(ok) helyszíne, az elbeszélés jelenideje azonban Ivano Frankovszkban talál a narrátorra és Gábriel Ventuzára. Kettejüknek Hamza érkezése után ugyanis menekülnie kellett Dolináról a gyűlölt, távoli városba, nem részletezett, illetve felületesen kezelt okok miatt. A távozás, hazatérés, távozás sémája, amelyet a narrátor bejár ismét a Sinistra körzet Andrejét juttathatja eszünkbe, ám a ciklikus szerkesztésmód a második regény esetében valamelyest eltérő olvasatot feltételez. A hangsúlyok az ismétlés retorikai funkciója felé tolódnak el, a nyomok eltörlésének nyomai csupán az eredeti események újraalkotásában mutatkoznak meg, vagyis a számos kritikus által felvetett gondolat, hogy Dolinán megállt az idő, annyiban helytálló, hogy valóban nem előre halad, mozgása körkörös, újra és újra visszatér a kiindulópontként szolgáló bűnhöz. Viktor Ventuza, miután a Medvegyica folyó áradását követően Dolina a határ másik oldalára került, embercsempészetből tartotta fenn magát, a sikeres akcióit követően a menekültek sokszor asszonyaikkal fizettek szolgálataiért, az öreg Ventuza gyermekei így, anélkül, hogy apjukról bármi biztosat tudtak volna, szépen lassan benépesítették a várost. Ám az újraírás gesztusán keresztül csupán három fia válik valódi főszereplővé: Hamza vezényli le a bosszúhadjáratot, a narrátor adja közre a történetet, Gábriel Ventuza pedig az embercsempész akciójával megidézi apját, és egyben visszacsatolja a történetet a kezdőponthoz, mivel a folyón a túlpartra menekített Senkowitz-nővérekért kapott pénzből akarja kihantolni Viktor Ventuzát. Az apakeresés különféle rétegei egyként a nyomozás motívumrendszeréből merítenek, a bűntény, az öreg Ventuza meggyilkolása ily módon a szöveg megszületésének feltételeként jelenik meg.    

Különös epizódok ékelődnek az abszurd, mégis transzparens események közé. Dolina mindennapjait az irracionális hatalmi mámor és a tabuk éltető ereje határozza meg, ezek a tilalmak azonban csupán a nem-tudás szintjéig érdekesek, a dolgok mögé nézni senki nem akar, elfogadják és ezzel átláthatóvá teszik a sorsukat. Nem kérdeznek és nem nyomoznak. Látszólag. Valójában azonban tudtukon kívül minden cselekedetük a rejtélyes ügyek bonyolítását szolgálja, menekülésük a lét díszletei mögött megbúvó titkok elől éppen a felderítés eszköze. A robbanószerrel felpakolt kosár, a tűzmesterek halála, a Gábriel Ventuza számára letétbe helyezett pénz sorsa, Hamza „érseksége”, mind a látszólagos rend felforgatását, a prózai alaphang felülírását célozzák, ezek a törések ugyanis kifordítják a szöveget uraló narratívát. A valódinak hitt események mögött egy alig látható rendszer épül fel, amely azonban ezer szállal kötődik az előtérben zajló történésekhez. A közvetítő közeg, vagyis az a közös tér, amelyben végül egyenrangú részletként szerepelhetnek a különböző szinten artikulált elemek, egymás mellé rendeli a realitást és a fantasztikumot. Dolina létezési módja permanens átmeneti állapot, amely egyszerre jeleníti meg a díszletek között és a kulisszák mögött játszódó történetet, ezért szinte feltűnést sem keltenek az egyszarvúak, a világítószemű éjszakai ragadozók, vagy az animális szinten tengődő emberi lények. A folyamatos határátlépés a valószerűség fogalmait is módosítja, különös tekintettel a narráció és az olvasó valósága logikájának ellentmondásaira. A szöveg retorikáját így a fikció fantasztikuma és a realitás egymást kölcsönösen feltételező jelenléte határozza meg, az idő körkörössége a tér állandóan önmagába záródó képzetét is feltételezi, ez a tér pedig örökre magába fogad mindent Dolinán, függetlenül attól, hogy a valóság vagy a fantasztikum terméke. Mint ahogy a ciklikusság sem képzelhető el az állandóság, a mozdulatlanság látszata nélkül, amely viszonyítási pontot jelent a körkörösen „múló” időben, úgy a realitás sincs meg a valóságon túli részletek hiányában.

Az ismétlések azonban nem állnak meg a szöveg könyvként kijelölt határainál, túllépve a „koherens műegészen” a textuális nyomok felidézik a Sinistra körzet prózapoétikai technikáját, ám a hasonlóságok felerősítése egy krimi-narratíva esetén nem a reflektálatlan összemérést szolgálja, hanem a „főmű” retorikájának parodikus újraolvasását. Vagyis Az érsek látogatása egyik lehetséges értelmezése alapján a mimetikus struktúrákat nem csak a szövegen belül, vagy egy kívülről meghatározott hierarchia szerint az összeolvasásban lehetne magyarázni, hanem a domináns első regény oppozíciójában, alaposan felforgatott erőviszonyok mellett is. Ami jóval több, mint az előjelek egyszerű megváltoztatása, ebben a kontextusban a narratíva az olvasás folyamatában teremtené meg a nyomozást; a töréseket, hiányokat, amelyek a háttérben zajló események kulcsaiként funkcionálnak, az ismétlések ironikus gesztusával megfeleltetve. Krimiszüzsét feltételezni ezek alapján a műfaji korlátok megállapítása mellett a két domináns szöveg viszonyának változását figyelembe véve lehetséges. A várakozás, az érsek állandóan elhalasztott látogatása, számos tanulmány és kritika állítása szerint az istenkeresés motivikus analógiája, ez addig a pontig hiteles, amíg az érsek meg nem érkezik. Ez a fordulat ugyanis a szöveg eszkatológiáját egy brutálisan nyers valóságban oldja fel, amely a rejtélyeket nem a szakralitás erejével, sokkal inkább a mágia pogány aktusaival indokolja. Hamza érsekként érkezik Dolinára, a narrációnak ezért túl kell lépnie saját idején, hiszen az örökös várakozás körforgása megszakad, a látszólag állandó és osztatlan térhez láncolt idő értelmet nyer, és elveszíti különlegességét. Gábriel Ventuza és a mesélő menekülni kényszerül a városból, az idejük ott megszakadt, bátyjuk érkezésével a szöveg valóra váltja a címben ígért látogatást. A Sinistra körzet fájóan magába záródó narratívája Az érsek látogatásában megtörik, Hamza érkezésével a végtelent célzó, hamis remények valósággá válnak, ezért a narrátor igazsága értelmetlenné lesz, a felépített struktúra kifordul önmagából, és a korlátozott, zárt világon rést üt a jelenlét bizonyossága. Ehhez azonban Hamzát érsekké kell avatnia az olvasónak, a tüneményes Natalia Vidrát összeesküvőként, a várost uraló papokat átvedlett hegyivadászokként, a narrátort mint nagyjából megbízható mesélőt szükséges értelmezni, a szöveg töréseit, ellentmondásait vagy hibáit pedig olyan indexekként, amelyek a mélyben megbúvó bűnügyi logika alapján végül az érsek látogatásával nyernek értelmet.

Az irodalom popularitása, az eszközök mibenlétére vonatkozó vizsgálatok sikertelenségének és a közönség elvárásaiból következő elmozdulásoknak köszönhetően rendkívül nehezen meghatározható, ahogy egy egyedi szöveg által felkínált olvasatok összehangolása sem egyszerű feladat. A népszerű és ennek okán redukált narratívát implikáló krimi- és detektívnarratíva felhasználási lehetőségei véleményem szerint jóval meghaladják a szűken a műfajiságra koncentráló és ezért inkább kizáró, mintsem befogadó hivatalos bírálatok által kijelölt területet. A bűnügyi irodalom összefoglaló terminusként talán túlságosan is egybemossa az inkább a különbözőségek, eltérések által meghatározható narratívákat, a krimit (az anti-detektívregényt, a bűnregényt stb.) eszközként alkalmazva termékenyebb értelmezésekhez juthatunk, mint a definícióban rejlő homogén műfajiság használatával. Amennyiben a nyomok olvasását, a kizökkent világrend visszaállítására tett kísérletek kudarcát, a stabil értékrendek alapján felfogott világkép paródiáját írásmódként, a szöveg retorikájának fennhatósága alá vonjuk — feltételezzük, hogy a szöveg belső ügyeként kezeli mindezeket − akkor elérhetővé válnak olyan olvasatok is, amelyek a hagyományosan magasirodalom-kompatibilis értelmezésektől távol állnak ugyan, de új utakat nyithatnak a befogadók előtt.

*A Spanyolnátha felkérésére készített sorozatom a detektívregények, krimik, bűnregények különféle, a hagyományos olvasatoktól részben eltérő megjelenési formáját, illetve az ezekről történő megnyilatkozásokat vizsgálja.