Úgy váltál el tőlem végül, hogy örökre.

És én „őrzöm tovább e vonulást”,

mint gyermekként a szivárványos ökle-

raj, ha jött az ősz vagy a rianás,

belehúztunk a sohába jól, szívem,

legutolsó pillanatunk ez a most.

Tekintetem, mint a tört óra, kileng −

a véglegesség bebalzsamoz.

Vad álmoktól feszített éjeken át

ki-be jár rajtam a villogó kényszer,

hogy mennem kell, loholnom tovább,

gyökérkezelt nap

az este zsibbadásnak

érzi a fúrót

magyaregy: mára

közszolgálatiba varrt

hírtévékettő

és éjfélkor már

zsibong a belobbant íny:

holdtalan sajgás

egyre egyetlen

vad lüktetéssé válik

az arcüregem

hajnal fél három:

csak a fájdalomdúlt fog

reggel-reménye

álomemlékem

rég elhagyott − Istenem

küldj egy fogorvost

a hajnali fény

legelső tűszúrása

megváltó pászma

gyakorlatilag

lehetetlen az Advilt

túladagolni