Az élet ritkán ajándékozza meg az embert igazi, tartós, nagy barátsággal. Még a hosz­szú, egyébként − úgy tűnik − páratlan élményekben gazdag élet is csak kivételesen, mint ami­lyennek most az enyémet érzem...

            Akiről itt szólok e sorokban −, 1974 óta az általános nyelvészet öt világrészen ismert professzo­ra, kiváló magyar költő, műfordító, neves antológiaszerkesztő és könyvkiadó, Mak­kai Ádám, akit chicagói egyetemi tanári működése után, nyugdíjasan a Csendes-óceán köze­pére csábított vissza amerikai pályakezdésének helyszíne, az USA 50. tagállama, Hawaii szi­gete − közelebbről annak Makaha-Walley Plantation nevű üdülőtelepe, ahol ma is él és alkot.          

            Viszontagságos előtörténet után 1996-ban, majd 2000-ben végül az ő szerkesztésében jelent meg a magyar költészet angol nyelvű antológiája (In Quest of the 'Miracle Stag' The Poetry of Hungary) 1230-tól 1984-ig a lezárt életművekkel; ezért 1999-ben Köztársasági Aranyérem­mel, a clevelandi Árpád Akadémia Aranykeresztjével és a „Pro Cultura Hunga­riae" emlék­éremmel tüntették ki. Ennek második kötete - a ma élő költők művei - Költé­sze­tünk nyolcszáz évének ezer klasszikus verse a Tinta Kiadó gondozásában, 2003-ban látott napvilágot. Itthon csak 2007 novemberében kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia Füst Milán Fordítói Alapít­vány Kuratóriumától „eddigi ki­emel­kedő műfordítói munkásságának és a magyar iroda­lom külföldi megismertetése elisme­réseként" a Füst Milán Műfordítói Nagydíjat.

            Makkai Ádámot 2002 óta ismerem, amikor az Árgus Kiadó tervezőszerkesztője vol­tam, és a C•E•T Belvárosi Kiadóval együtt adtuk ki Úristen! Engedj meghalni! Petőfi Sándor pokol­járása és megidvezülése című, nagy feltűnést keltett „val(lát)omásait", amelyet már 2003-ban követett a mű második kiadása. Azóta valamennyi itthon megjelent kötete körül (Az erő. Szabálytalan önéletrajz versben és prózában, 2003., C•E•T Belvárosi Kiadó, Bp., 2003) én bábáskodtam, sőt személyes felkérése alapján nemcsak további saját műveit szer­kesztettem kötetbe (Jézus és a démonok imája. Összegyűjtött versek 1952-2005, Atlantis Centaur-Tinta Kiadó, Chcago-Budapest 2005), hanem édesanyja, Ignácz Rózsa Guy de Portalès rímes magyar versfomába átültetett legendájának bibliofil kiadását is én alakíthattam könyv­vé (Há­rom zarándok Chartres-ba indul, 2008, illusztr. Filep Sándor). Végül szerkesz­tője voltam édes­anyja szüle­tése cen­tenáriumán, Erdélyben megjelent emlékkönyvének is (Ig­nácz Rózsa /1909-1979/, Emlékkönyv az író és a színművész születésének 100., halálának 30. évfordu­ló­jára. 2009, Pro-Print, Csíkszereda.)  

            Ahhoz, hogy mindezek a Föld túlsó oldaláról, ill. Hawaii és Magyarország között, sok-sokezer kilométer távolságot legyőzve sikerrel megvalósuljanak, rengeteg e-mailt kellett vál­ta­­nunk, mégpedig sokszor szinte azonnal oda és vissza, ritkábban terjedelmes mellékletekkel - annyit, melyek könyvformában maguk is már vastag kötetet tennének ki az elröpült eszten­dők so­rán... Érthető, hogy leve­le­ink csak néha szorítkoztak a szerkesztések tartalmi és for­mai vagy szakmai kérdései­nek megvitatására, de számos vers és levélmásolat, sőt olykor drámai ha­zai hír, beszámoló, vélemény is színezte hangulatilag a csatolt fájlok tematikáját... Magya­rán, akivel szemé­lyesen talán csak néhány­szor, itthoni látogatásai vagy budapesti, fehérvári közös szereplé­sein­k alkal­má­val, majd a korábbi kerek szüle­tés­napon találkozhattam, e renge­teg elektronikus levélben lélekben min­denkinél közelebb jutottam hoz­zá: s míg szerkesztet­tem, igencsak megis­mer­­het­tem, megszerettem ben­ne a Költőt és az Embert. Az őseiben Erdélyből érkező, egyenes tartású, kemény embert, akinek adott szavára mint sziklára, bármi­kor házat lehetett volna épí­teni... Az érzékeny és nagy műveltségű költőt, aki 70 után is irigylésre­méltóan gazdag forma­érzékkel és robosztus erővel tudott teremteni, s ha ismerte is az ember gonoszságát, a jók és igazak szemével derűsen tudott né­zni a világ­ra. Úgy érzem, isme­ret­sé­günk érintő­pontjain kölcsönös lehetett ez a bizalom, megbecsülés, bár erről így - korrekt férfibarátság szövődött köztünk? - nyil­ván nem esett szó. Amit akartunk, leír­tuk. ­Ő is, én is. Számos leve­lünk sze­mé­lyes tartal­má­­val, őszinte hang­vé­telével a maga nemé­ben mégis kivé­teles találko­zást tett lehe­tő­vé, s azt hi­szem, ezek felsőfokain történetünk, a lel­künk vált egy­más számára (hiteles = majdnem „köteles") szeplőinkkel együtt „látha­tóvá", többdimen­zi­ósan érzé­kel­he­tő­vé...

            Közben, 2006-ban, 70. születésnapomra az ő nagylelkű ajándékaként, saját fordítá­sá­ban és fül­szö­vegével jelent meg a Mit mondjak még? / What Else Can I Say? című, válogatott két­nyelvű verseskötetem az Atlantis-Centaur és a Vörösmarty Társaság közös kiadásában... Amikor pedig az önkéntes élménymegosztás categoricus imperativuszával fel­olvasóestet tar­tot­tam legújabb kozmikus szonettciklusaiból Fehér­vá­­ron, mi­után írásban megkért szemé­lyes üdvöz­lő­­­levelét „élőben továbbítottam" a Vörös­mar­ty Társa­ság megjelent hallga­tóságá­nak, csupán halovány visszfénye lehetett annak a kivételes, páratlan jótéteménynek, mellyel kitartó hű­sé­gemért szeretete és tehetsége fényeivel Ő tüntetett ki engem...

            Köszönök mindent, Ádám! 75. születésnapodon szeretettel kívánok további sikeres al­kotó éveket - s mindkettőnknek Istenünk adjon jó erőt, egészséget hozzá!