Ha kicsit járatosak vagyunk a román irodalom 20. századi történetében, akkor Traian Stef verseskötetét olvasva nem kételkedhetünk Florin Cernat azonbéli megállapításában, miszerint manapság „a vers kilép az utcára”. 
   Az említett szerző Observator Cultural 2005-ös számában kifejtett megállapítása nyomán Poezia tinara trebuie sa poarte un nume című cikkében a 20. század eleji avantgárd törekvések megnyilvánulási módjait rokonítja a nyolcvanas évek román irodalmi törekvéseivel.

   Az említett időszak elhíresült író csoportosulása − a korszakról elnevezett −  nyolcvanasok” (optzecisti) egyik emblematikus figurájának kötetét tartja kezében az olvasó. 
   Traian Stef az Echinox és a Provincia majdani korszakváltó alkotói körének volt a tagja, majd a Familia folyóirat szerkesztője. Több vers- és esszékötet szerzője, s bár a cenzúra miatt írási megkésve adták ki, nemzedékének kiemelkedő alakja.

   A magyarok számára legfontosabb műve a Dilingó című antológia, amelyben tíz kortárs román novellistát mutat be.  A kötet rejtett élménymozaikjaiban a költő mintegy használati utasításaként üzen a laikusnak, és hinti el a megismerés vágyát a műélvező felé.

„Tartozom annak aki olvassa ezt az  írást / Ha felvetődik benne a kérdés a szavak / egymásra miért dőlnek mint üreges hullámok / miként értessem meg vele hogy ott az űrben / erő lakozik és minden hasztalan megértés”.

   A költő individuális alkotói eszközei kiszabadítják a verset a román irodalomra oly sokáig jellemező hermetikusan elzárt közegből. Stef gyakori utalásai erre az időszakra a politikai-irodalmi színjátékok és az erőszakkal rendezett színdarabok világát idézik:

„Mintha nem is illene rám ez a szerep /  Bár azt sem tudom én választottam-e vagy a rendező / (…) Most ha már benne vagyok a szereposztásban / Ám legyen (…) Utasításokat kell végrehajtanom / Tükör előtt ismételnem a szöveget / Amíg bele nem vésődik az agyamba”.

   Az előre megírt „programfüzet” elleni tiltakozás a költői önkifejezési igény sajátossága, ellenszere a szótlanságra ítéltség belső feszítő vibrálása.

„Ám a súgó teszi a dolgát / Olvassa a szöveget és én utánamondom / Az értelmetlen szavakat / Merthogy még csak ezután élem / És tagadom meg őket”.

   A költői világ tág terében kedvére játszik az írói képzelet. A víziók, látomásszerű filmkockák sajátos önmitológiát teremtenek. A nyelvvel való alkotói örömtánc, a képek variálhatóságának végtelensége korlátlanná duzzasztja a képi világ addig korlátolt lehetőségeit.

   Az egyéniségelvűség leküzdi az erőltetett konformizmust, s megjelenik az Alexandru Musina által bevezetett „új antropocentrizmus”  fogalma.

„Betegségeidet szenvedem / És nem tudlak megszülni sem kihányni / Sem kiszedni a bordáim közül / Megölni sem mert nem tudom / Élő vagy-e / Vagy én vagyok bolond / Már azt sem tudom / Kit szültek / Melyikünket”.

   A költői tapasztalatok elsődleges terepe a valóság és az ebből adódó képek, történések individuális ereje.

   Az irodalmi kritika Traian Stef munkásságát a „nyolcvanasok” hatását betetőző, s egyben lezáró momentumának tekinti. Szövegeiben megtalálhatóak a nemzedék vezérelvei és író- eszközei, mindezek keveredve a saját hangnemének kiforrott költői hangjával és poétikus világával. Ez a fajta egyveleg adja a Hölgy rózsaszínben (Femeia în Roz) című kötet sajátosan az íróra jellemző arculatát és vizionált jellegét.

   Az illúziók áttűnése a való világba olyan jelképrendszert eredményez, melynek felfejtése több nézőpontot indukál:

„El ne csússzál / mondom / Én a kart nem tudom leállítani / Hogy elkapjalak / Át ne zuhanj / Szellemvilágodból a valóságba”.

   A kötet verseiben többször felbukkanó Rózsaszínruhás Hölgy misztifikált alakja a nőiség-nőiesség démoni vagy esetenként tündéri allegóriájaként vonul végig a versek sorain.

   A bibliai Éva módjára „a keblébe rejtett piros almát majszolja egyre”, későbbi utalásként pedig a paradicsomi kiűzetés pillanatait idézi „ez itt a nő kiért az első férfi odahagyta a mennyországot.”

   Máskor a női létezés férfiakat megbabonázó ideálja „Múzsa királynő / Gyógyíthatatlan sebre ír / Titkosan jöjj hogy más ne tudja / jöjj szeretkezzünk hogy mind lássanak / több alakváltozatban (…”)  Valamint az örök női szépség,  Aphrodité allegóriája, az istennő attribútumainak megjelenítésével: „Reményt veszítve akik hívnak téged / jöjj delfinekkel úszva / vadgalamb szárnyán repülve (…)”.

   Az álomvilágban otthonosan mozgó író gyermeki lényének kedvelt színhelye a Vidámpark vibráló világa, mely az időtlenség érzetével erősíti a képzelet és valóság határsávok nélküli, egymástól már szinte megkülönböztethetetlen sajátosan expresszív világát.

   A költő hivatástudat és kötelesség, az új irányzat ellenére változatlan dogmái továbbra is az ars poetica jelentékeny részét képzik.  Vélt vagy valós félelmek az alkotás szubsztanciájának létjogosultságáról, az egyén, a költő önként vállalt missziós szerepétől, a versben predesztinált írói sorstól megválaszolatlan kérdések sokaságát eredményezi:

„Jánossal azt beszéltük írnék egy költeményt  / Nem valamiről és nem valakiről /  Hanem csak úgy / Elmémet könyvtárrá alakítva /  Emberekből szavakból (…) Hamar eljutottunk a végkövetkeztetésig / Jánossal az óriás-költeményről / A konklúzió egyszerű mondja nem tudod megírni / Ismerd el / Nem vagy elég vak”.

   A Kinde Annamária által fordított kötet számtalan elraktározandó, megfontolandó és követendő gondolata, és a Traian Stef által kialakított kommunikációs líra egyaránt előkészíti a versek és az olvasó összekapcsolódását.