2010 tél
Urbán Gyula

Székesfehérváron született, 1938-ban. Rendező, író. 1963-ban szerezte diplomáját a prágai Művészeti Akadémia bábrendező-dramaturg szakán. 1963-tól az Állami Bábszínház rendezője, 1992-től a Budapest Bábszínház tagja. 1979-80-ban Venezuelában volt vendégprofesszor, majd Dániában tanított esztétikát és bábjátékot. Több bábjátékát, színművét játszották színházakban, televízióban, rádióban. Verseskötetekkel is rendszeresen jelentkezik. F.R. Horgas B.: Odüsszeusz, a tengerek vándora; Koczogh Á.: Kalevala, Ramajana; Mozart: Kis semmiségek; Petőfi S.-Szilágyi D.: János vitéz; Urbán Gy.: Minden egér szereti a sajtot; Urbán Gy.-Cs. Szabó I.: Varázsműhely. F.M. Apokrif krónika (1970); Családi vadászat (1974); Dávid (1990); Jelentések könyve (1990).
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Urbán Gyula
Makkai Ádám, az akasztott ember
Makkai Ádámmal először Hong Kongban találkoztam, még abban az időben, amikor ez a furcsa város a Brit Koronához tartozott, s így, ismerve Ádám szárnyaló, és ártatlan fantáziáját, az ő szavaival élve, ő volt az a magyar író, aki engemet, mint az Állami Bábszínház főrendezőjét, bemutatott Charlesnak, és Diananak.
Ebből minden igaz.
Igaz a valahai kalózfészek, hivalkodó felhőkarcolóival, bankjaival, cápáktól nyüzsgő strandjaival.
Igaz Charles, az immár örök Koronaherceg.
Igaz a paparazzik által egy francia alagút oldalára kent szerenycsétlen Diána.
Igaz az a Kulturális Központ, mely kicsiben szinte mása a sidnyi operának.
Igaz a János vitéz, melyet a lelkes, bekiabáló hongkongi gyerekeknek, s az egészet végigunatkozó magasrangú párnak játszottunk.
Az is igaz, hogy Makkai Ádám és kedves felesége is jelen volt azon az aktuson, amikor sorbaállítottak bennünket, s VIII. Henrik Isten tudja hanyadik leszármazottja sorra kezet fogott velünk, határozottan a fülünkbe harsogta a még óvodás korában belesujkolt varázsszót: GREAT!
Egyetlen egy dolog nem igaz az egészben; én ugyanis soha semmilyen színháznak nem voltam a főrendezője. Most már tudom, hogy kinevezésem a Makkai-féle szeretet egyik eklatáns megnyilvánulási formája volt.
Ha Ádámon múlna, Charles már régen Anglia trónján unatkozna, szegény Diana tovább flörtölne mindenféle arab olajsekekkel, én pedig a Metropolitan intendánsa lennék.
Ádámot annyira feldobta Charles már-már bájos közönye, hogy azonnal meghívott az otthonukba vacsorára.
A taxissal való jövendőbeli magyarázkodást Ádám egy pillanat alatt megoldotta.
− Tudsz szolmizálni?
− Tudok.
− Akkor csak annyit énekelj neki: DO MI SZÓ!
Este intettem az egyik kínálkozó taxisnak, s a fülébe énekeltem a Kodályi Örökséget.
És valóban elvitt az Ádámékhoz.
Balra az elhagyott kínai temető, jobbra valami benzinkút.
Ez kétségtelen a Makkaiék háza.
A révbeérkezettek egészséges fáradtságával kapaszkodtam fel a negyedik emeletre.
Megálltam az ajtó előtt.
Bekopogtattam.
− Bújj be! − hallottam Ádám hangját.
Beléptem.
A látványtól majdnem visszagurultam a lépcsők kromatikus grádicsain.
Mert ott függött előttem Makkai Ádám teljes emberi valóságában felakaszva az ajtó felső keretére.
− Menj be! Én még egy kicsit lógok.
Bementem, és azt gondoltam magamban; ez itt egy szabad világ. Itt az ember akár föl is akaszthatja magát − és addig lóg, ameddig akar.
Vagy meg nem gyógyul.