Roncsolt, friss életek, iszonyatok és az elmúlás tűzvész-dala zúg a fülemben, hajak gyúlt gizgaza, üvöltő húsok. szeretet és jog, hiú hitek, és te, szépség, te pipere, na meg te, lélek, te silány pókháló, s ti szók, ti képmutató istenek, ti fegyverek, végre, végre elhallgattatok! 

Én pedig túlvagyok rajtatok, és most előbújok, és széles mosolyra húzom a szám, igen, mosolygok, sőt, kacagok, nevetek, hogy itt vagyok, hogy vagyok, míg a többiek folytatják az öldöklést, halálig tartó játékukat, szánalmasan ostobán és görcsösen ragaszkodva az aljas élethez, mintha bármi értelme lenne bárminek!

emberek fekszenek lelkük a szárny tovaröppen az ég befogadja ha kell nekik otthon az ég befogadja ha testük el hagyta repülni az ég csupa szenny csupa testtelen árny ahogy otthonuk nélkül is küzdenek folyton a lét ilyen ostoba küzdelem emberek lelkük a szárny hüvelyük csak a test elesik s ez a dolga hisz illan is lelke azonnal ez így helyes ebben a korban ez így helyes

túl nagy csend van más túlélő nincs is tán

por hamu por hamu alvad a vér csöpög mállik a lélek a test csupa lyuk szökik el szökik el csupa roncs szita-lélek a por feketéllik a seb csupa vér ahogy alvad a seb feketéllik a por hamuvá sül a lélek is illan ez így pokol így ahogy emberek omlanak isteni gondviselés pedig itt sose volt sose

túl nagy csend van mondom más túlélő nincs

Igen, kijátszottalak benneteket! Hazug és gyűlöletes szavak mormolásával átolvastam a háborútokat; ti elpusztultok, elrohadtok, míg én harsány hahotával mászom ki ebből a végtelenül kígyózó sírgödörből, és friss levegőt szívok, teletöltöm a tüdőmet élettel!

            Bár nem voltam én mindig ilyen. Aludtam, ettem, öltem és semmi ábránd nem üldözött. Állat voltam az állatok között. Ám a csömör és az értelem marása utakat nyitott bennem, s fülem már csak a semmi mögé figyel, és mázsásat csuklik a szívem, ha tarkón üt egy gyanútlan ág.

mézsürü vér csorog mézsürü épp ez a szép kicsi csepp felakadt az a szem felakadt a tekintet az égre mered csupa űr csupa hulla a rét tetemek temetik be a földet akár csak a szőnyeg a nappaliban puha lépteid útja a testeken át fel az égig is érhet az égig is

túl nagy csend van mondom más túlélő nincs

ez férfimunka volt

De ott? Ott, ki az ott? Ember, aki él és mozog? Az nem lehet.

            Egyik kezében fegyver, az enyémben is. Másik kezében könyv, az enyémben is.

Tükröt tett elém, úgy játszik velem az isten, és hagyja, hogy túlélésem csak félig sikerüljön, mert őrüljek meg, azt akarja, egyetlen embert sem engedhet vissza?

            De nem hagyom magam. Hahó, kiáltom, hahó! Nem érdekel, ki vagy, de tegyük le a fegyvert! Nézd, az enyém már a földön hever. Ó, hiszen ha tükör lennél, torz, szörnyű játék, nem tétováznál, nem lépnél közelebb, míg én állok.

hála az égnek a nyelv közös így lehetetlen a baj tán na de várj katonám! lehet az hogy magyarul csevegünk de a zubbonyod elleneinké? ugye nem vagy a kémük?  

Jöttem: a végzet bélyege homlokomon, roncsok s hullák hínára ölelte-karolta a lábam s hajamba tapadt a korom.

            Most éppen itten nem vagyok sehol, pedig szeretnék lenni valahol, szerettem volna lenni, de soha nem lehettem, és időknek soka pereghet el, foglyul ejtett homok, senki sem voltam, bár néhanap vagyok, vagy lenni vélek, mint a jégcsapok.

hogy kerül hát oda át magyar ember az ordasok híg seregébe? vagy magyarok fiait kaszabolja ma más magyarok serege?  hát ide süllyed a nemzet? sohasem fogom érteni ezt.

Magyar vagyok, magyarul beszélek s gondolkodom. És ha kérdezném én tőled ugyanazt? Ki támadott először? Ki védi a hont? Melyikünk mögött áll erősebb igazság?

            De hagyjuk inkább! Mutasd a könyved, hogy megmondjam, ki vagy! Mutatom én is, ez vagyok!

            Tehát Mihály. Én Lőrinc.

            Lőrinc vagyok, aki nem panaszkodhat.

            Voltam forrásülnök, patakfelvigyázó, folyófigyelő és folyamőr. Évek óta vártam, mikor léphetek elő, mert képesítésem tengerekre, óceánra is jó, lehetnék óceánjáró, tengervilágító, s nem ebben a − valljuk be − pocsolyában hempergő disznó.

könyveket adtak a bölcs nevelőim a könyv pedig éhet adott a tudás eledel soha éhen az elme ha rajtam is állt biza nem lehetett. helyes? nem tudom így nevelődtem az életem erre haladt de az út rögös így hisz az elme segít hogy a dolgokat épp csudajónak azért se itéld hanem azt akarod hogy előre előre vigyen mindig a lendületed mer' az úgy sose jó ahogy épp van a könyvek az agyba betöltik a végtelenül buzogó akarást

            Mi ugyanolyanok vagyunk.

            Nekünk volt tudományos akadémiánk. Nekünk voltak könyveink, panaszaink, megoldatlan problémáink, kedves örömeink, projektumaink és sikereink is voltak. Családunk volt. Postásunk, fürdőszobánk, vívmányaink. Jogunk és kötelességünk volt elégedettnek lenni.

ég fia: ember ez vagyok undok a testem a gondok a lelkem emésztik a háboru ölni tanít igen ez vagyok állati ösztön a társadalomba szorítva telítve az aljasul elnyomorítani vélt dühös indulatokkal amik felemésztik a testet ahogy valami profi méreg. igen van okom mosolyogni is épp ha feledni tudom milyen undok a lét amit élni születtünk ide sóhajaink piheként tovaszállnak a semmibe oktalanul pedig − és igazam van-e mondd − ugye küzdeni nem nagyon érdemes hogyha a célt soha el nem is érheted

De mit számít már bármi is?

Borzalmas és bűvös hatalom játszik velünk. Iszonyú fekete óriások, reflektorszemű szénevő gépek taposnak rajtunk. Hiába nyitjuk szóra szánkat, mondjuk, élet, mondjuk, halál, mondjuk, vagyunk apró robbanások, sóhajok, jajok, hiába akarnánk sírni, minden rendben van.

            Gyere, barátom, cseréljük ki férges könyveinket, hogy amikor elégnek, toronytestünkkel és csörömpölő bokánkkal, árnyunkat a pusztulás ingó egéig dobva, fenevad kórusban táncoljunk máglyájuk előtt, és ne tudjuk még sajnálni se, hogy már soha többé nem leszünk emberek. Csak Mihály, aki Lőrinc volt, csak Lőrinc, aki Mihály volt.

¹ Nyomokban Petri György-, Sajó László-, Szabó Lőrinc- és Vörösmarty Mihály-szövegeket tartalmaz