Első alkalommal egy „csajozás” vitt el Miskolcra. Fogalmam sincs, manapság szokás-e, hogy a középiskolák harmadik évfolyama pár napos kirándulásra megy, talán, mert ekkortájt valami érettségivel kapcsolatos tennivalói akadnak a negyedikeseknek, a mi időnkben még így volt. Az már csak jó és szerencsés időzítés lehetett, hogy ugyanekkor ugyanoda (Dunakanyar) utazott egy miskolci gimnázium lányos osztálya, talán épp, hogy találkozhassanak velünk, a színtiszta fiúosztály legjelesebbjeivel. Mindenkinek jutott belőlünk, és mindenkinek jutott belőlük. Nem, ez így túl nagyképű, és nem is igaz, mert a helyzet valóban lehetőséget adott az ismerkedésre, de (ahogy az lenni szokott) egy lány általában hat-hét fiúnak kellett volna (minimum), és akadt köztünk olyan srác, akire tucatnyi lány vetett szemet. Így aztán a valós helyzet az volt, hogy a „futottak még” lányok csoportba verődve vigasztalódtak azzal, hogy „egyébként se ismerkedni jöttünk, és különben is van nekem otthon egy komoly(nak tűnő) kapcsolatom”, a cserepados fiúk pedig nagyzolva vallották meg, hogy „na nehogy már csajozzunk, amikor végre bandázva mehetünk el egy kis kocsmázásra, és egyébként egy sincs köztük olyan csaj, aki megfelel az elvárásaimnak és az igényeimnek”. Ezzel el is rendeződtek a dolgok: a hoppon maradt csajok együtt iszogattak a lecsúszott srácokkal, a többiek meg azt álmodták, hogy rátaláltak a nagy Ő-re, ami vagy igaz volt, vagy nem, de inkább nem.

   Így akadtam össze én is egy lánnyal, akit épp annyira vettem komolyan, mint minden kapcsolatomat: ha egyszer van nekem, akkor fontos is, tehát félvállról nem veszem, nem vehetem. És hát álmodoztam is arról, ami minden diákkori szerelemben benne volt, bár akkoriban ez még csöppet sem volt természetes, sőt, inkább természetellenesnek volt mondható. Szóval ezért a lányért akartam Miskolcra menni, még mielőtt fölfal a nagybetűs Élet. Ez a nyár még az enyém volt (lehetett volna), ősztől pedig meló, és (ahogy később lett is) két év katonaság. Minden barátom megértette, hogy nekem szükségem van egy érettségi utáni kikapcsolódásra, pár napos miskolci kirándulásra, meg arra a beteljesülő csajozásra, amit a kiránduláson már kibontakozni véltünk, egyedül anyám mondott ellent (ez esetben csöppet sem volt a barátom), és mivel ez nagyobb súllyal esett a latba, mint a barátok támogató szavai, lemondtam a miskolci utat. 

   Másnap meggondoltam magam, és azt mondtam magamnak (anyámnak nem), hogy márpedig én akkor is elmegyek Miskolcra, aztán majd lesz valahogy. Némi rizikója volt a dolognak, de úgy gondoltam, ha már kiagyaltam, valóra váltom. Másnap reggel úgy mentem el otthonról (Deszk, Alkotmány u. 12., parasztház a hajdanvolt szülői ház helyén), hogy „Szegedre” indulok, de egy cetlit bedobtam a postaládánkba (tudtam, hogy anyám csak másnap reggel, az újságért nyitja ki), rajta a szöveg: „Anyuka, én mégiscsak elmegyek Miskolcra, semmi baj nem lesz, pár nap múlva jövök. Csókolom! Bandó”

   Miskolcra stoppal indultam és stoppal érkeztem, mintegy tízszer cserélve fuvarost. A leány szüleinek Mályiban volt hétvégi házuk, az első Miskolcon töltött éjszaka után (természetesen külön-külön szobában, és így is ébredtünk) másnap a víkendházba mentünk, nyár volt, strandidő, felhőtlen ég és boldogság, estére már azt sem tudtam, van-e Deszk nevű falu Magyarországon.

   Rendes fiatalokként estefelé már Miskolcon voltunk. A leány anyja a kapuban várt ránk. „Andris, tudnak a szülei arról, hogy eljött otthonról?” A kérdésben benne volt a válasz: már tudnak... Aztán persze az anyai együttérzés, és ne haragudjon, de nekem akkor is azt kell mondanom, hogy induljon haza, ha megkedveltem magát, mert én is csak anya vagyok, és még az ehhez köthető líra. Ma este még ott alhatok, de reggel induljak, ezt mondta az anyámnak is, aki (tudva a lány nevét) addig kutakodott, míg meg nem tudta a telefonszámukat.

   Reggel elérkezett a „mit volt mit tenni” pillanata, és irány - a Balaton! Mert akkor is! Ez a nyár az enyém, még ha csupán egy hétre, akkor is! Ott nem lesz egy anyuka, akit el lehet érni, és telefonszám se lesz, amin utol lehet érni, és én sem leszek, mert beleveszek a balatoni forgatagba, és semmi sem lesz, csak strandolás, meg... Nem, csajozás nem. Vagy mégis. De ez már egy újabb történet, mely Kecskeméthez köthető. Már legalábbis azt mondta...

   Van még egy miskolci emlékem, ez már 1985 körül történt, ősszel, októberben, „sikereim csúcsán” érkeztem a városba, szállás az Avason. Első nap turnéindító föllépések Kazincbarcikán, reggelig pihegés a hotelben. De csak reggelig. És jő a reggel, és lőn fájdalom: alig ültem föl az ágy szélére, egy rossz mozdulat, és „becsípődött” a gerincem. Nem először, de először történt meg, hogy a legrosszabb pillanatban, a lehető legrosszabb napon, akkor, amikor két előadás várt rám, másnaptól pedig további napi kettő. Volt elég tapasztalatom, tudtam, ez minimum öt-hat napos történet, amilyen gyorsan jön, olyan lassan megy, akinek volt része benne, tudja, miről beszélek, akinek nem, az kerülje az efféle kínokat.

   Akkor még volt Vasas Művelődési Központ (most nem tudom, van-e, tőlem akár van, akár nincs, húsz éve nem hívtak oda, azelőtt évente kétszer léptem föl benne), és voltak népművelők (talán ma is vannak, ezt sem tudom biztosan), és köztük akadtak, akik segítettek, természetesen, és nemcsak, mert szerettek, de érdekük is volt: délután és este két teltházat adtak el, botrány lehet, ha nem lesz műsor. Értem jöttek, és az Erzsébet nevét viselő kórházba szállítottak, ahol megkaptam a fájdalmat enyhítő, és az izmokat lazítgató injekciót, utána pedig Erzsike kezébe adtak (nem róla nevezték el a kórházat, de számomra akkor ő volt maga Szent Erzsike), aki talp- és egyéb masszázs bevetésével próbálkozott a lehetetlennel.

   Az előadás kezdetéig fekve maradtam, erősen koncentráltam, tudtam, ez is segít, tehát az is, hogy én szuggerálom magamat, a gerincemet, az idegszálaimat, mert ki kell másznom a bajból. Abban reménykedtem, amiben minden színpadon létező előadóművész és színész reménykedhet: majd a világot jelentő deszka véglegesen helyrehoz. Mert a színpad valóban varázserővel bír, a beteg meggyógyul, a becsípődés elmúlik, a félholt életben marad, a holt föltámad.

   És eljött az este. Derékrögzítő övem (mindig nálam van, biztos, ami biztos, és most a legjobbkor) derekamra feszítve, és bár megdőlten álltam a mikrofonállvány előtt, mint a Pisai torony, a közel kétórás est végére némiképp kiegyenesedtem, volt remény, de előttem volt még egy kétórás előadás is. 

   A két műsor közti „szünetben” a kórház tiszteletjeggyel bejutott stábja letámadott az öltözőben, újra hasra fektettek, és tűrtem, hogy a doki a gerincemhez feszülő izmomba döfje a második injekciót is.

   Nem szaporítom a szót: fogalmam sincs, hogy ez a két szúrás, vagy a két műsor, vagy a kettő együtt hozta rendbe a derekamat, de a második est végére végleg kiegyenesedtem. Persze, tudom, az injekció hatása mérhető (utólag is köszönet a kórház jó embereinek!), de nem egyszer tapasztaltam, épp ezért tényként kezelem: a színpad gyógyított meg. Pontosabban az a tűz, ami a színpadon át- és elégeti a „művészt”. Azért teszem idézőjelbe, mert vallom ugyan, hogy nem művész vagyok, csak szív-lélek amatőr, de azt is, hogy csak a teljes odaadással szereplők részesülhetnek a deszkák kegyeiből. Másnap gyógyultan indulhattam a turné újabb helyszínére.

   Ide másolom Henrich Böll két mondatát az Egy bohóc nézetei című kötetéből, mely az Úton-útfélen című első könyvem mottója volt: „A hivatásos magatartás a legjobb védőpajzs. Életre-halálra csak a szent és az amatőr játszik.”

   Hogy mi köze ennek Miskolchoz? Semmi. De ezt a mondatot nem árt ismerni és megjegyezni. Miskolcon, Kecskeméten, Deszken és Orfűn is.