Makkai Ádám költő, nyugalmazott nyelvész professzor, antológiák és szótárak készítője, Budapest szülötte és kritikusa, Chicago egyik vezető magyar intellektuelje ma Hawaii szigetén él, édesapjától örökölt házában.

   Felmenői közül a legismertebb édesanyja, Ignácz Rózsa volt, színésznő és írónő egyben, szerencsémre egykor londoni vendégem is. Mint más barátságos naprendszerek egyike Makkai Ádám a Szathmáry naprendszer mellett (nem körül) keringett és sziszifuszi munkával befejezte (részben megváltoztatta) a magyar költők angol nyelvű antológiáját.

   Közben egész életében verseket írt.

   Amikor az első kötetei megjelentek, a hetvenes években, páran − közülük én is − úgy üdvözöltük ezeket, mint az új és szabad hangokat, mint a rímekre, ritmusra ráérző világvándor ifjú tálentumának kitöréseit. Aztán a jó folytatás egyenetlenségbe botlott. Voltak nyelvészeti kalandok, fordítás serkentette próbák, az otthoni bezártságot kigúnyoló poémák, hazakívánkozó versek, a népi stílusra hajazó költemények. Mintha csak egy költői Picasso pengette volna ecsetjeit előttünk a stílusnak mindenféleségét dudolva.

   A Kutyapest című válogatás (a kifejezés Makkaié, a felhasználás Orbán János Dénes ötlete) 122 oldalon sűríti össze a kiválogatott Makkai-verseket. A kötet első 90 oldala búvópatakszerű: fel-fel ragyog egy-egy versszak, fel-fel csillan a mederben az aranyszemcse. Ha erre mondta volna a könyvvégi utószóban Orbán, hogy „egyike legnagyobb kortársainknak” akkor őt túlzással vádolhatnánk.

   Van azonban három kötetzáró költemény, mely igazolja Orbán tisztánlátását. Az egyik Szalagok László Noémi „Koszorú”-jára, Emberparány a mindenségben  a másik, a harmadik Egy mikrokozmosz szonettjei a makrokozmoszról. Szonettekről beszélünk, szonettkoszorúkról. A „Koszorún” a várt 14 szonett helyett tizenhatot találunk: egymást kihívó, egy másnak felelgető, egyet-mást megcáfoló tartalmú 14 sorosak − a sors, az önsors, a felismerés, az önkritika tökéletes formába öntése, alapvető megállapításokkal. „Ön legendázunk rendületlenül” és a fájó megfelelhetetlen kérés: „Lehetséges, hogy Istenünk süket?” Sok bohóckodás után leplezetlenül megmutatja Makkai lelki világát.

   Az Emberparány 15 szonettből álló koszorú, mely 21. századi módon visszhangozva Az ember tragédiáját, csakhogy még keserűbb, mint Madách. A kozmoszra − benne mi magunkra is − kihirdeti a végítéletet. Az emberre mérve: „erősebb nálunk a bogarak.”

   A mikrokozmosz valójában folytatása az Emberparánynak, ugyancsak 15 szonett koszorújába fonva. Olvasóként végigküzdünk a kozmikus erők hajtórendszerén, melyet Makkai látszólag jól köböz noha nem érzi a tömegvonzás paraboláját. Hisz a vonzást, ilyen a hold föld körüli pályája, ellenpontozza a taszítás. Jó néhány költő próbált már megküzdeni a kozmosz titkaival. Sorsosaink közül, József Attila, Weöres, Pilinszky, Juhász Ferenc is. Hozzájuk mérve is jelentős Makkai kísérlete. Nekem, az 1960-as évekből Saint-John Perse francia költő Anabasis-a is felmerül, melyet T. S. Eliot fordításában olvastam. Perse (Leger) szerint a költészetben „az élet teljessége” fedezhető fel. Az Anabasis nomád vezére hazavágyik − mint Makkai.

   A Mikrokozmosz Berzsenyi soraival fejeződik be:

       „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,

       csak titkon érző lelke ohajtva sejt”