— Odanézzetek!
— Hol? Hol?
— Arra, jobbra!
— Tényleg! De durva!
— Micsoda?
Elhatároztam, hogy mindenre rákérdezek. Ha ötből csak egyszer kapok választ, a pici mozaikokból meg a szagokból, terekből így is, úgy is felépítem a saját Pic Districtemet. Ebben leginkább Hédikére számíthatok, Mohabá csak a többieken keresztül üzenget nekem, egyébként halkan szitkozódik és duhog, Bálint pedig szántszándékkal vezet félre:
— Az angoljaid a lőcsükkel stoppolnak, ne nézz oda.
Máskor:
— John Lennon keresztbefeküdt az úttesten a saját hányásában, őt próbáljuk kikerülni.
Hédike most is odasúgja nekem, amit lát, s közben bocsánatkérőn szorítja meg a kezem:
— Félmeztelen kamasz fiúk söröznek a lépcsőkön! Mindegyik olyan furcsa fehér!
Csakugyan, meleg van. A szokatlan napfény előcsalja, elvarázsolja az ittenieket, a britek ellepik a tereket, a parkok faasztalait, a legelőket határoló kőfalakat. Mohabá leuralja a sztrádát, a biciklisták előzékenyen az út legszélére karikáznak, nem adnak neki alkalmat a dühödt dudálásra. Káromkodik így is eleget, a dzsípíesz állandóan kibabrál vele, félrevezeti, tévutakra tereli. Vera 2.0, barátnőm és szövetségesem mind kajánabb hangszínnel ajánl fel új útvonaltervezést, valahányszor hepehupás birkaösvényre csalja a beprogramozott autóút helyett. Vera 2.0-val közösen vetjük meg és nézzük le Mohabát, mert megvet és lenéz mindent, ami angol, nem élvezi a balkéz-szabályt és ale helyett Heinekent iszik. Vera 2.0-nak egy kicsit könnyebb, ő valószínűleg nem érzi Mohabá könnyfakasztó izzadságszagát, markolást sem kap a fenekébe vagy a lába közé, amint egyedül maradnak egy pillanatra. Mohabá kézfeje már tiszta véres lehet a karmolásaimtól. Újabban a csuklóereit támadom, ott a legérzékenyebb. A körmöm bírja még, nincs baj.
— Hol járunk?
— Valami Dermedt Vállhely vagy ilyesmi - betűzgeti Hédike előredőlve.
— Derwent Valley! Álljunk meg a Cromford Millnél, tíz perc múlva kezdődik a gyárlátogatás!
Egész East Midlands a kisujjamban van. Utazás előtt két hétig a honlapokat böngésztem képernyőolvasó szoftveremmel, szépreményű százas toplistát állítottam össze a meglátogatandó objektumokról. A fonóüzem egészen tekintélyes helyen áll a listán, de ez a kocsiban senkit nem érdekel.
— Álljunk meg, jogom van nekem is kérni valamit, elvégre én vagyok az ünnepelt!
— Nem ünnepelt vagy te, hanem tőkesúly — heherészik Bálint.
Bálint és Hédike a nővérem kollégái. Hédikét, a tizenkilenc éves titkárnőt, aki miatt Bálint félbehagyta feleségét és kislányát, olyannak képzelem, mintha két magassarkún billegő lábából műanyag kálaszálak nőnének elő, made in Taiwan. Bálintot el sem kell képzelnem, ő első találkozásunkkor részletes leírást adott magáról, beleértve mediterrán öltözködési stílusát, ellazult mozgáskultúráját és férfiasan vonzó vonásait.
— Nekem egyszerűbb lenne, ha végigsimítanám az arcodat — mondtam neki, mert olyan jólesett provokálni. Zavarba is jött. Persze elképzelhetetlen, hogy egy negyvenes, túlfizetett felsővezető békésen tűrje, ahogy az egyedülálló munkanélküli vak lány letapogatja férfiasan vonzó arcvonásait, ellazult mozgáskultúráját, mediterrán öltözködési stílusát. Ez csakugyan nem fér már a keretbe. Bálint hangszínéből rögtön megállapítom, hogy beképzelt, önző és frusztrált, de legalább akkor nem lefetyel, ha vezet. Nyugodtan hallgatom a BBC Derbyt, élvezem a májusi napsütést az ablaküvegen át. Az anyósülésen be nem áll a szája, vicceket mesél, bágyadt szójátékokat fabrikál a női szakasz rovására.
— Álljunk meg — vonyítok. Hédike csitítón simít végig a karomon. Házsártos vagyok, makacs és idegesítő.

— ÁlljunkmegCromfordMillnélálljunkmegCromfordMillnélálljunkmegCromfordMillnél...

— skandálom lélegzetvétel nélkül.
— Bökömtököm, mondd meg a vakegérnek, hogy nem állunk meg! - böfög Bálint felé Mohabá.
— Mohabá azt üzeni, hogy nem állunk meg, vakegér — tolmácsol röhögve Bálint.
— Ne már, Bálint! — nyávog Hédike.
A rádió a Stopot kezdi játszani Sam Browntól. Vera 2.0 incselkedő hangon jelenti be:
- Megérkezés Cromford Mill célállomásra. A motor egy perc múlva leáll.
- Kivágom ezt a tökömbököm dzsípíeszt! - fújtat Mohabá, de kénytelen-kelletlen bekanyarodik az öreg gyárépület parkolójába.
Merci beaucoup, ma chère Vera.

A házikót, amelyben hétvégére megszállunk, Lighthouse Cottage-nek hívják. A kásás hangú főbérlő elmondása szerint azért, mert a kémény világítótornyot formáz. Péntek este érkezünk, s ahogy kiszállunk a bérelt autóból, Bálint hányást imitálva hörgi:
- Öcsém, behalok ettől a birkaszar-bűztől!
Mohabá a saját hónaljszagától semmit sem érez, Hédike pedig vidékről jött, természetes neki az állatszag. Én szeretem, mert ez is angol, alig várom, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljek a helyi faunával. Egy cica máris átjött a szomszédból, törleszkedve járja a nyolcasokat két lábam közt. Lovely.
Kinn maradok, hogy körüljárjam a házat, ismerkedjek a tereppel. Botom vége a füvön valami keménybe és laposba akad, leguggolok hozzá. Kitapogatom az írást. A sírkő arról mesél, milyen sorrendben vitte el a pestis 1665 és 1666 között a Lighthouse Cottage egész népét, a falu lakosságának több mint kétharmadával együtt. Felnevetek, megértem, hogyan akadhattak Bálinték ilyen olcsó szállásra.
- Te, Panni, mi az a plague?
Bálint áll fölöttem, elgondolkodva túrja a gyepet.
- A falut a tizenhetedik században lemészárolták a tatárok. A polgármestert különösen kegyetlen módon a saját rokokójába fojtották.
- És akkor a plague az a tatár vagy a járás?
- Az egyben a tatárjárás.
- Ez durva, felgyújtják a szüzeket, megerőszakolják a házakat meg minden.
- Ja.
Hédikével leolvastatom a környező házak nevét. Van itt Plague Cottage, Black Death meg The Caretaker's Cottage, de ahogy haladunk kifelé a faluból, egyre kevesebb elnevezés emlékeztet a pestisre.
Addig nyivákolok, míg elérem, hogy Hédikével aludhassak. Ez csak az első este életbevágó, hiszen szombat délután mindhárman beautóznak majd Manchesterbe. Bálint és Hédike azért jöttek, hogy a tízemeletes megadiszkóban bulizzák magukat csatakosra, Mohabának pedig oda kell adnia valakinek valamit. Az egész nagyon rejtélyes. Remélem, kábítószerrel vagy csempészáruval trafikál, és hamar lekapcsolják. A börtönben majd az ő fenekét fogják taperolni az anyagyilkos tengerészek. Nagy a kísértés, hogy magam hívjam rá a 911-et, de visszatartom magam, annyira örülök, hogy szombat éjszaka enyém egy szőröstül-bőröstül angol ház.

Megállunk a Saintsbury áruháznál. Mohabá szeretne sört estére, Hédike pedig csak shoppingolna. Ilyenkor mindig az autóban maradok, nincs kedvem a bevásárlókocsi végén rángatózni. Szétnyitom a fehér botomat, kiszállok levegőzni. Ázok a napfényben, ragyogó vagyok, vidám és vonzó.
Motorosok érkeznek, egymás után vagy tíz, brümmögve leparkolnak az autónk mellett. Az egyik felém jön.
- Milyen a napod, kicsi lány?
- Köszi, megvagyok - ütöm le vigyorogva az amerikanizmust.
- Simon a nevem - hordóhangja a fejem fölül jön, száznyolcvanöt centimmel egészen összetöpörödöm.
- Az enyém Panna. Örülök, hogy találkoztunk.
- Szintén. Amúgy mit csinálsz?
- Dísznövénykertész a szakmám.
- Letesztellek, ha megengeded - érint az ujjaimhoz egy növénykét. Forgatom.
- Ez könnyű, de nem mezőgazdász vagyok. Honnan van nálad repceszár?
- Egy egész lugas van a fejemen. Motorozás közben beleakad egy s más. Érdekel? - Simon előrehajol, fejével megböki a karomat. Beletúrok a hajába, ezergyűrűs, kifésülhetetlen bariszőr. Örömömben felkacagok, ujjaimmal gyorsan végigsimítok az arcán is. De Simon résen van, s orra hegyére húzza alsó ajkát, mintha zsebre dugná. Büntetésből meghúzkodom makrancos szakállát. Belőle is kitör a nevetés.
- Az én fiam is kertész, a Lee Gardenben dolgozik.
- Rám senki nem mer kertet bízni otthon, kínomban masszírozok, fordítok néha.
- Az én fiam sem lát. Hozzá kellene menned.
- Ó, az attól függ, mi a neve.
- Hugó.
- Ez esetben, sajnos, az ajánlat tárgytalan.
- Pedig harmincöt múlt, és még keresi az igazit - szontyolodik el Simon.
- Harmincöt múlt, Hugónak hívják és még nem nős? Gyűlnek a rossz pontok.
- Nincs szerencséje, eddig minden barátnőjét elszerettem.
- Íme, egy áldozatkész atya.
Nevetünk.
- És te, Simon, hogyhogy itt motorozgatsz?
- A többi falumbéli löttyedttökűvel járjuk a vidéket. A közelben kempingezünk, esténként berúgunk és rengeteget beszélünk az időjárásról. Vasárnap megyünk haza.
- Amúgy mit csinálsz otthon, Löttyedttökűfalván?
- A polgármestere vagyok, mellesleg állattenyésztő és fafaragó.
Föltűnnek Hédikéék a csomagtartónál.
- Szóljatok annak a tökömbököm vakegérnek, hogy indulunk!
Kezet nyújtok Simonnak.
- Egyszer majd eljöhetnél a falunkba. Talán még a házasság is összejönne Hugóval - irdatlan nagy tenyerében ide-oda söpör a praclim.
- Egyszer majd. Köszönöm a meghívást.
Beülök a kocsiba, integetek a motorosoknak. Édes vagy, Simon, de engem visszavár a huszonöt négyzetméteres garzonom, kilátással a feldúlt udvarra, a penészfolt a fürdőszobában, hetenként pár masszírozás a kozmetikai szalonban, leereszkedő segítőkészség és villamos kapaszkodójába törölt fikák.
- Pannit lemeózta a mocis tató, gyerekek! Ha nem érünk ide, zsákba dugja, eladja a libavásáron, mi meg égünk a nővére előtt!
- Ne már, Bálint! - nyávog Hédike, két combja és hatalmas, párás őzikeszemei közt valahol csak van egy szív alakú szájacskája. Együtt dúdolom a rádióval a Beautiful South dalát. Jó lenne még kocsikázni egy keveset.
It could be Rotterdam or anywhere
- Új útvonaltervezés. Új útvonaltervezés.
Liverpool or Rome
- Kivágom ezt a tökömbököm dzsípíeszt mán!
Cos' Rotterdam is anywhere
- A betáplált útvonal nem járható. A minimális kerülési távolság huszonöt kilométer.
Anywhere alone

Mohabá a konyhában ül, melegen issza a Heinekent és dohányzik.
- Tessék eloltani a cigarettát, ez egy füstmentes ház!
- Szóljatok mán ennek a tökömbököm vakegérnek, hogy ne tökömböködjön mán!
- Mohabá, ne már!
Hédike inna egy teát, de hiába keresi a gáztűzhelyt. Elmondom neki, hogy működik a cattle, felteszi a vizet, majd egész hátát nekivetve hozzákuporodik.
Bálint a hűtőben kutat.
- 100% Pig District Diary - betűzi. - Te Panni, a diari az nem napló?
- De igen, csakhogy ez dairy, az meg azt jelenti, hogy birkakulimász.
- Dee-heee-heerii-hii! - béget Bálint.
- Ez a Bálint olyan jól tud angolul - rebegi magasztosan Hédike.
- Hát igen, nekem csak Cambridge Proficiency-m van, Bálintnak meg lektorátusi nyelvvizsgája - hunyászkodom meg.
- És az is majdnem négyes lett! - Hédike belelógatja a filtert a bögrébe, fordultában csókot kunyerál Bálinttól.
Mohabá alatt nagyot nyög a szék. Összegyűri a sörösdobozt, a sarokba hajítja, böfög.
- Szóljatok Mohabának, hogy otthon szemeteljen, itt viselkedjen rendes disznó módjára.
Undok vagyok, maró és mérgező Skorpiólány. Nevettem is, mikor a nővérem egy hónapja bejelentette, hogy születésnapi ajándékként repülőjegyet kapok Manchesterbe.
- Önkényesen májusra datálod a születésemet, hm. Kell a lakás a guruknak, igaz?
- Vegyük úgy, hogy ezt a kérdést fel sem tetted. Jó utat.
A nővérem spirituálisan elkötelezett, folyton szeánszokra és tanfolyamokra jár. Időről időre beesik egy-egy indiai éhezőművész, dél-mongol sámán, ohiói remete, akiknek szállást kell biztosítani cserébe a konvertibilis Tudásért, amire a klub tagjai szert tesznek általuk, s legtöbbször az én pici garzonom jön kapóra. A guruknak hála, jártam már „születésnapi" fazekastáborban a Bakonyban, osztrák buszos körutazáson, sőt proficiency-előkészítőn is Krakkóban. Ez utóbbi már nagy valószínűséggel nem érte meg a nővéremnek, bár állítólag nagyon jó a lakásom aurája. Én nem érzem, és utálok otthon. Bálintnak igaza van, én itt csakugyan tőkesúly vagyok, de elárulták, hogy négy személyre olcsóbb volt a jegy, mint háromra. Világ tökömbököm tőkesúlyai, egyesüljetek!