I.

Amikor nekivágtam ennek az egésznek, ennek az irodalom-birodalomnak (visszavágostul), mely bár az enyém is, de oly nagy, hogy elvész benne a hang, és néha úgy vánszorog benne az ember, mint G. A. úr az X-be vezető úton, először Miskolc ölelte keblére a tétován sodródó, valamit akaró legkisebb herceget, Miskolc, a hegyek közé szalagított főutca, melynek szerves folytatása a kardcsörgés helyett már népzenét visszhangzó diósgyőri vár, majd a fák alá jelentéktelenedett őskohó, s a Bükk bensejében a tündéri Lillafüred, tehát Miskolc ölelt magához, amint egy hajnali postavonatzötyögéssel először érkeztem meg oda, s ma is életem délibábjaként remeg a pirkadati város, a hegyek tüdőzte párákkal, az első kiskocsmával, ahol házi feles, házi sör és a helyi újság ébresztett, majd továbbingerelt a piac, akkor még felfedezésre váró lángosos bódéjához, ahol a mindenhol szokásos sajtos-tejfölöst kértem, s a kulinális minimum adta energia nekilökött egy már kora reggelbe ívelő avasi útnak, mert akkor volt ez, amikor még biztonsággal lehetett bolyongani az Avason, csodálni a pincéket, csodálni a júliusi csicsergést, amikor még el lehetett bóbiskolni egy fakoronák rejtette padon...

II.

Aztán annyiszor, de annyiszor jártam meg a Keleti pályaudvar-Tiszai pályaudvar szakaszt, meg a Tiszai pályaudvar-Győri kapu etapot, hogy összemosódnak a történések, a cselekvések és a létezések, csak egy-egy jelentéktelenségében jelentős mozzanat halványlik át az emlékek kopott freskórétegeket hámló falán, valahol a tudat és a tudatalatti lemeszelt, átnedvesedett határfelületein, igen, az Annyiszor-tengerben egy sziget, egy kellemetlen emlék szigete; amikor nem volt MKV-jegyem, és kergetett az ellenőr, aki akár, mint kis Piroska (vasárnapi piacozáshoz vagy nagymamázáshoz való) fonott kosárral szállt föl a villamosra, de farkassá változott, amint kirángatta az álcának használt tojásos dobozok alól a karszalagot; és hányszor de hányszor szakítottam meg a kétnyomtávos Széchenyi szríti suhanásom a Városház téri Tokaji Borozó állomásnál, ahol miskolcos kedvem csak fokozódott, néha delírium közeli állapotig, mert mire véljem, hogy a sétálóutca egyik padján maszturbáló kemény drogost láttam fényes nappal, persze ez már akkor történt, amikor semmi sem lepett meg, hiszen beavatást nyertem az élet árnyoldalába is a BörtönÚjság civil plajbászforgatójaként, aki témát keresendő többször is előfordult BAZ megye fellegvárának leginkább félt épületében, az áristomban...

III.

De miért, hogy a magyar embernek a negatív emlék a mesélésre érdemes, s azon szeret kuncogni, hogy bár ennyi rosszat megélt, még mindig itt van, a jót pedig magába rejti, babusgatja, féltve őrzi és könnyezi, s legfeljebb csak harapófogó-kérdésekre adja ki; hiszen mennyivel pozitívabb emlék, most végre kikívánkozik ennyi forró-kása-kerülgetés után, mikor az Új Bekezdés még újabb, prózai bekezdéseként megjelent itt az első könyvem, a „No! Jé!", amire azóta is büszke vagyok, mind a megjelenésére, mind az itt megjelenésére, mert ezzel is grimaszt lehetett vágni a nagyzoló Budapesthez, ahol két év alatt se találtam kiadót, legfeljebb csak jó szót és biztatást, igaz, azt nem keveset, és felötlik a művészklub-beli bemutató, meg az avasi kilátóban a kiállítással elegyített „nojézós" jelenlét, meg a dicséretek betakarítása, és a már elköltözött Horpácsi bácsi (a „fésületlen" kezdőnek járó) pozitív recenziója, vagy második könyvem Petró-házbéli bemutatója, mikor Döbrentei Kornél meglátásai alatt roskadtam s egyenesedtem...

IV.

És egybekavarog a négyzet négyszögesítése; félszeg-félrészeg jelenléteim az Új Bekezdés megbeszélésein; az írófesztivált ízesítő, Novák Béla Dénes bátyám kente lírai zsíros kenyerek; az összehaverkodás az azóta megboldogult Bohár Andrással, aki az ÉS-ben recenzeálta No! Jé!-m, vagy Zsigmond Istvánnal, aki Roskadásom illusztrálta pszichotesztszerű pacáival; a soha nem felejthető esti tivornyák a szemtelenül kicsi, kétzongorányi Black Miciben, ahol, míg mi a másik zongorányi helyen zsúfolódtunk, Székelyhidi Zsolt keze söpört át a klaviatúrán, hogy a sörök csak úgy bomlottak és omlottak a torokba; a postásbeli (ha jól emlékszem) csetlő-botló pincérkedésem, midőn kitálaltam egy tálca italt; vagy a nevét-se-tudom-már panelpincei punkkocsmában; aztán a lumpolás-mondatok végére kitett három pontok - a tehetséggondozó (hm...) szakkollégiumba való hazabotladozások, amelyek akkor végtelenül fájdalmasnak tűntek, de mára mind csak egy emlékpillanat-vihar, ami átsöpör az agyon, és megtölti örvényekkel, forgószelekkel, melyek eredője, ha tetszik origója - a múltbugyor egyre hasasodó alja.

V.

Évekig egy volt pösti haveromtól értesültem csak Miskolcról, interpretációjában: a lejtmenet bájáról, minden borhoz komponált története egy „Sorsod Borsod!" sóhajtással kezdődött, ő legfőképp az egyetem kampuszán túli dolgokról regélt, ahol a jogi tanszék erjedte ki magából a fizetős jurátusokat, aztán ennek a korszaknak is vége lett, most már csak Légyottok röpítenek Miskolcra gondolatban, évente, kétévente egy drótpostai küldemény az operafeszt- antológiába, már Tokajba sem járok, így a csatlakozásra várva beszippantható miskolci levegő sem dukál, á, rozzant emlékezet, hiszen úgy három esztendeje a prózaírókkal volt Miskolcon egy felolvasásom, igaz, mit ér az a két óra a régi, egymásba tűnő napokon át tartó csatangolásokhoz, az agytágulathoz vezető írótáborozásokhoz, a maskarádés várjátékokhoz, a bokaverdesős kalákázáshoz, a várárok parti hálózsákban hortyogáshoz, egy ütősgardon-szerelemhez, a lillafürödözéshez képest; csak a vissza a múlt időbe kapui maradtak, az emlékbélletes bejáratok az Egyszervoltba, az elmesélhetőség birodalmába, de míg világom világ, jelenkatedrálisom eltagadhatatlan építőkövei lesznek a szimpla főutcai séták, a sörös sütkérezések a pályaudvar előtti kocsmát szegő gyepen, a nonfiguratív impulzus-morzsák a Galériában, a bóklászások az Avasi temetőben, az évtizedek után fecskét látni a közért dohánypultján öröme, az észrevétlen, de beszívott-szívdobogásos suhanás a Szinva melletti putrisoron, és a többi „Miskolc" emlékpor, melyet egy pohár agykeserűben, ha jól elkeverek, könnyen emészthetővé, nehezebben felejthetővé teszem életem napos oldalát...