1904. június 12-én, vasárnap délután egy öregúr kecmergett le a pesti gyorsról a m.k. államvasutak tiszai pályafőjén. Arról nincsenek adataink, hogy Gyulai Pál − költő, nagytekintélyű kritikus, a pesti egyetem irodalomtörténeti tanszékének nyugalmazott professzora, a Kisfaludy Társaság egykori elnöke, a Budapesti Szemle szerkesztője − a Zsolczai kapun át, a búzavásárteret (ma Búza tér) érintve villamosvasúton, avagy a vasúti lakótelep mellett (ma Sorompó utca) elhaladva, az Újvilág (ma Vörösmarty) utcza felől bérkocsin jutott be Miskolcz városába, az viszont bizonyosra vehető, hogy a Hunyadi utczába igyekezett. Itt lakott ugyanis puritán berendezésű, könyvekkel teli legénylakásában „legrégibb és legjobb” barátja, Lévay József − költő, Borsod vármegye aranytollú főjegyzője, majd nyugalmazott alispánja. Gyulai egy-egy hétre szinte minden nyáron vagy kora ősszel meglátogatta barátját. Ilyenkor előszeretettel idézték fel a régmúlt időket, borongva cseréltek eszmét a politikai erkölcs és a lyrai költészet hanyatlásáról, és nem utolsósorban a társas mulatság örömeinek áldoztak. Gyulait ugyanis „mintegy kézről kézre” adták ebédre, vacsorára miskolczi tisztelői és barátai. Olyannyira kedvelték, hogy talán még „a nemzet mesemondójáról”, Jókairól hangoztatott szigorú ítéletét is megbocsátották. (Pedig Miskolczon Jókait is felette igen szerették.) Gyulai is vonzódott a miskolcziakhoz, és büszkén emlegette „tiszteletbeli miskolczi polgárságát”.

   A „magas vendég” miskolczi tartózkodásairól − a „személyi hírek” rovatban − természetesen a helyi lapok is beszámoltak. 1904 júniusában sem történt ez másként. Sőt, a Bagoly című „tréfás heti szemle” aktuális száma az alábbi kaján címlappal jelent meg:

 

 

A fontolva haladó, egymásba kapaszkodó öregurak valóban gyakran feltűntek a város sétaterein és girbegurba utczáin. Ha ugyanis az időjárás alkalmatosnak mutatkozott, Lévay sétát indítványozott, és Gyulai kötelességszerű morgással tette le hosszúszárú pipáját, hajtotta össze az agyonolvasott hírlapot. Feltették a kalapot, fogták az ernyőt, és már-már gyerekes örömmel léptek ki a hosszú és sötét kocsibejáró kiskapuján át a Hunyadi utcza vakító fényességébe.

   Rituális sétáik távjait többnyire a vendég lábainak éppen aktuális állapota szabta meg. Ha a helyzet nem volt biztató, csak a piaczot (ma Bartók tér) járták körül, esetleg a közeli kirakatokat szemlélték meg. Egy-egy boltba be is tértek − olykor vásárolni (a mániákus ajándékosztogató Gyulai rajongott a csecsebecsékért), de többnyire inkább megpihenni. Leggyakrabban a Városház téren és a Széchenyi utczán korzóztak. Az Erzsébet téren is szerettek ücsörögni, és amikor pillantásuk Kossuth daliás ércz-alakjára tévedt, hosszasan dohogtak azon, hogy Deák szobrával bezzeg adós maradt a város. Ha a járás a vendégnek nem esett túlontúl nehezére, jóval messzebbre is eljutottak. A Serház (ma Tizeshonvéd) utcza felé csak ritkán indultak, inkább a Templom (ma Rácz) és a Toronyalja utczán keresztül a Jézus kútja felé vették az irányt. Ez volt a legrövidebb út Lévay avasi pinczéjéhez, a „kis kápolnához”, amely egykor híres „gyülekező helye volt a vidám barátkozásnak”, és amelyben „pompásan hangzott az összhangos danolás”. Visszafelé többnyire az öreg ref. templom falai alatt megbúvó temető felé kerültek, és így a domboldalon leereszkedve Palóczy László és Szemere Bertalan síremlékeit is útba ejtették. Lévay itt − néhány percnyi szusszanást követően − felidézte 1871 májusának első napját, amikor az ő zengzetes főjegyzői szónoklatával temette el Borsod vármegye a tragikus sorsú Szemere hazahozott hamvait az Avas oldalában, Gyulai pedig azon óhajának adott hangot, hogy bárcsak Arthur (Görgey Artúr nyugalmazott honvédtábornok) is velük lehetne e kegyeletes pillanatban. Máskor a Széchenyi utczáról a Sötétkapun át a Rákóczi utczára fordultak, és így a kies Szinva-partra jutottak, oda, ahol a régi ref. lyceum (ma a Herman Ottó Múzeum kiállítási épülete) − Lévay diákoskodásának, majd pedig professzorkodásának monumentuma − dacolt az idő múlásával. Néhány lépés után a vendéglátó büszkén mutathatta lankadó figyelmű barátjának a ref. főgymnasium új, impozáns palotáját (ma Lévay József Református Gimnázium), amelyet éppen ő avatott fel − szokásosan nemes veretű és nagyhatású orációjával − néhány esztendővel azelőtt. Az már igencsak merész vállalkozásnak számított, ha a Papszeren és a Mindszent utczán (ma Papszer) végigsétálva, a r. k. templomhoz érve nem fordultak be a Szemere utczába (amely gyorsan és kényelmesen visszavezette volna őket a Széchenyi utczára), hanem tovább sétáltak a Csabai kapuban (a mai Görgey úton) az árnyas és madárfüttyös Népkertig, amelynek kialakítását hajdan − a Miskolczi Polgári Honvédlövész Egylet elnökeként − éppen Lévay indítványozta. (Egyébként jól, nagyon jól lőtt. Az arnóti körvadászatokon még hetven fölött is képes volt legendás lövésekre.) Ilyen vakmerő népkerti kalandra azonban tényleg csak akkor vállalkoztak, ha Gyulai csúcsformában volt.

   Többször előfordult az is, hogy a Városház teret a Lévaynak három évtizeden át a hivatalt és az otthont jelentő − megyeháza tekintélyes épületét érintve hagyták el. A díszes főbejárat előtt elhaladva egy fás-bokros részhez (a mai Szemere-kerthez) értek. Itt Lévay megtorpant, és ernyőjével az elhanyagolt területre mutatva, nagy lelkesedéssel magyarázni kezdte, hogy ezt a helyet hamarosan Szemere egészalakos bronzszobrával fogja díszíteni a megye és a város kegyelete. Szerinte a szobor méltó lesz Szemeréhez, a hivatalos megyei küldöttség tagjaként meggyőződhetett erről Róna József képfaragó fővárosi műtermében. Majd azzal hozakodott elő, hogy bizony tőle várják szoboravató ódát, és e megtisztelő feladattal − „invita Minerva” − már gyötrődik is egy jó ideje. Gyulai tűnődni látszott, majd egy kurta „meglesz az!” után hirtelen nekiindult. Néhány lépés után azonban megfordult, és ellentmondást nem tűrően jelentette ki, hogy a költeményre a Szemle természetesen igényt tart. Aztán belekarolt az őt beérő Lévayba, aki határozott, ám mégis gyöngéd mozdulattal fordította be barátját a Palóczy utczába. Ide egyébként a megyeháza déli sarkánál kezdődő Rozmaring utczán keresztül is eljuthattak. (Ez a T-betűt formázó, ma már nem létező utcza a ma már ugyancsak nem létező Pecze patak mentén egyfelől a Kossuth utczába, másfelől a Palóczy utczába torkollott.) Többnyire csak a ref. újtemplomig sétáltak, és − ügyet sem vetve a templom előtti kiszélesedésre (ahol ma a Lévay-szobor áll) − befordultak a Kossuth utczába. Olykor a minorita atyák rendházáig és templomáig is elmerészkedtek, ahol hosszasan tanakodtak arról, hogy továbbmenjenek-e a Tetemvár (ma Petőfi) tér felé, vagy inkább induljanak-e haza. Végül persze mindig a hazaút mellett döntöttek. A Széchenyi utczára vagy a Deák (ma Déryné) utczán át a színháznál, vagy pedig a Kazinczy utczán át a Három Rózsánál (ma a Kazinczy Könyvesbolt épülete) juthattak vissza. Gyulai az előbbit pártolta, Lévay az utóbbi mellett voksolt. Az ilyen pörpatvarok persze kivétel nélkül az akaratos Gyulai javára dőltek el, így hát a színház felé vették az irányt. Egymást támogatva, szinte szótlanul sétáltak hazáig. Csak lépteik kopogtak az utcaköveken. A magába mélyedő Gyulai a czifrálkodó és légverő újabb lyrikusok elleni fellépés esélyeit latolgatta, Lévay pedig sértettséget mímelt. Belül azonban mosolygott, és derűs megelégedettséggel karolta öreg barátját. A csendes miskolczi utczákat beragyogta a júniusi napsütés. Minden a helyén volt.