Az időutazás létezik. Élő példa vagyok rá. Ahogy elhagyom Pestet és közeledek Miskolc felé, úgy válik egyre világosabbá, hogy a múlt felé tartok. Nem csak a környezet változásában, a Mátra rengetegeinek panel-erdővé szikkadásában veszem észre mindezt. A saját múltamba is utazom párhuzamosan, mely ott kering Miskolc utcáin. Mégis, nem beszélhetünk valós múlt időben minderről. Félúton át-átjár az érzés: Pesten lakom, Miskolcon élek. Miskolc és Pest, akár az óra kis- és nagymutatói - utolérni sosem tudják, csupán fedhetik egymást, mégis mindkettőre szükség van a saját pontos időm meghatározásához. Ráadásul az idővándorlásom többszörösen összetett. Konkrétan tetten érhető fizikai helyekhez kötődik az újabb, mélyebb harapás a múlt édes-keserű szeleteibe. Több időkapun haladok át, míg önmagamhoz, a bennem lakó self-hez érek. Az első régi házunk kapuja, mely jól megszokott nyikorgásával üdvözöl. Itt egy gyerek szelleme szalad játszva a gang-karok ölelte nyári kis udvaron, vagy épp a dörmögő cserépkályha mellett komolyan ékesíti magát egy plafonig érő, terebélyes lucfenyő a gyerekszemek tükrében. 

   Kimerevített árnykockák ezek. Az emlékek valójában váratlanul, tömegével törnek agyamra, nem tisztelve azt, hogy esélye sincs a túlerővel szemben. Jólesően adom meg magam ilyenkor, elmerülve az emlékek birodalmába. Ezt hatványozottan érzem, mikor nagymamám diósgyőri háza felé közeledek. Ide a Győri kapun át vezet utam. Jól látom, ahogy kifeszül az út szélei közt a monumentális kapu, rég elfeledett jelekkel ajtaján, melyek valaha a természet tiszteletére intették az alatta áthaladókat. Sosemvolt kapusa damil ujjaival a Bükk felé mutat, és a villamos perisztaltikus mozgással halad innen a kijelölt cél felé. A panelházak pergő tekintetem előtt addig-addig tekeregnek erőlködve, míg végül sziluettjeik bükkfákká olvadnak a hegyen. A házhoz érve újabb időkapu: az egész millió vakfolt egy tükrön, ahol a fel-felcsillanó felületeken nagymamám ódon bútorai tükröződnek; régi, talán sosemvolt nagypolgári élet hamis illúzióját keltve, melybe oly jó belefeledkezni és felejteni mindent. Itt a tárgyak szememen ragadnak, és kitágítva pupilláim egyesével préselik át magukat rajta egészen agyamig, ahol újra összerendeződnek egy békés miliővé, melyben bizonytalan táncot járok nagyi dünnyögő beszédének monoton ritmusára. 

   Tovább, tovább a Bükk felé. Menj el egyszer a fennsík fenyveseihez, pillants rá az űrbéli csendet varázsoló puha tűlevél-takaróra; hallgass bele a fák száradt ágai között fonódó koromfekete némaságba és várj. Várj türelemmel, mert hallani fogod, ahogy pókláb-finomságú surranások roppannak azokon a tűleveleken, ahogy (dohányfüst-puhaságú) testek szakítják át azt a némaságot. Igen, én tudom, ott laknak, ott vannak azok a valamik, melyek mozgatják a természet és a világ színfalait. Tudom azt is, hogy mikor elhatározom, bemegyek oda, olyan páni félelmet küldenek rám, hogy eszelősen menekülök a madárfüttyös, napfényes erdőből. 

   Egészen Pestig, a zsúfolt, zsibongó utcákig, melyek elfelejtetik egy időre, hogy van más, létezik fontosabb, amivel valamikor szembe kell néznem. Miskolcon van a titok. És persze bennem. Emlékeztet rá ez a város, hogy örökké törekedni kell a lehetetlenre: próbálni lépten-nyomon megfejteni magamat. A cél sosem lesz közel. Az út kezdete azonban, ha nem emeljük mindig magunkhoz, gyorsan eltűnik a fenyők homályában.