2010 tél
Karádi Zsolt
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Karádi Zsolt
A halál városa
„Te régi századok lelence, / Azur, aranyló, mély medence, / Gyémántokkal rakott szelence, / Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e /Velence?” − mormolgattam Kosztolányi zsongító sorait a lagúnák tündöklő városában, ahol megállt az idő, ahol megdermedt a történelem, ahol a kőbe fagyott a múlt és a halál. Velence a halál városa, hiába lepik el ezrével a turisták. A riók a halálról suttognak; a cölöpvilág estére kiürül, ha elsiklanak az utolsó hajók. Az épületek nagy része lakatlan, s ha pislákol is némelyik ablak mögül fény, az csak az emeletekről szűrődik alá. Lejjebb minden nedves, minden vizes. A reneszánsz és a barokk paloták légies szépsége, kifinomult eleganciája véres titkokat rejt. Az egész város túl van a felfoghatóság határán. Irrealitása tapintható. Megfejthetetlen. Irracionális.
Ezt az élményt nem lehet képeslap-stílusban közvetíteni. Velence Európa legfotogénebb városa: a hagyományos fotográfiák korábban minden elmondtak róla már. Ezért (is) folyamodtam szokatlan technikához: a felvételek átalakított, infravörös sugárzásra érzékenyített kamerával készültek. Végleges, olykor szinte grafikai hatású formájukat a digitális utómunkálatok során nyerték el.
A képek a föntebb említett irrealitást próbálták megragadni azáltal, hogy a félig-meddig ismerős táj ábrázolása gyakran eltér a tradicionális fotográfiák világától. A velencei impressziók túllépnek az értelmezhetőség határain; a módosított infrafotók úgy feszegetik a fényképezés határait, miként Velence az emberi találékonyság, az építészeti-művészeti kreativitás lehetőségeit. A város azzal a már-már kimondhatatlan szépség- és elmúlásélménnyel ajándékozza meg a látogatót, amelyet Albert Moeckel foglalt lebegő verssorokba: „Nyári szellők alig sodorják / a holt lagúnák vizeit. / A légies órán vitorlák / úsznak szigettől szigetig. / A százszín tenger és a lila-fürtű menny / üveg-virágzata tündéri fényben ázik. / Sugaras űrbe veszve fenn / egy hosszú, finom szárny cikázik, / s kristályként csendül rá a menny.”