Gyermekkoromban éreztem magam a legkiszolgáltatottabbnak.

   ...Okosnak, erősnek, kissé − de: szeretetreméltóan, megbocsáthatóan − hóbortosnak tartasz. Ha a tea gőzében egymásra pillantunk, húgom... 

   Beszélnünk már csak nagyon ritkán kell. Akkor is csupán néhány szót. 

Gyerekkorunkban mindig úgy képzeltem, elég elgondolnom valamit, és az már létezik is: kicsapódik szavakba, kicsapódik a fejünkből, fölénk, közénk, valahova, és ott megmarad. 

   Nem vész el egyetlen gondolatunk, egyetlen elme- vagy képzeletvillanásunk sem. Ami egyszer megfordult a fejünkben, az észrevétlenül kifordul belőle, kereng valahol, mint miniatűr hópehely, és egyszer valakire rátalál, valakibe beleívódik. Hát zárhatnak börtönbe, én ott is tudok gondolkozni; s ha megölnek, ha meghalok, akkor is kereng valahol amit én addig gondoltam − és ez félelmetesen megnyugtató volt.

   Akkoriban, gyerekkorunkban volt megnyugtató.

   Ma azt találom félelmetesnek, hogy egy kisgyerek milyen túlélési technológiát dolgozott ki magának, hogy hidegvérűvé nevelje magát.

   Tudom: a koponyánk zárt. De azért szép volt az a gondolat, hogy az egyszer létező gondolat mindig létezni fog − na és: még szimmetrikus is a gondolat megmaradásának törvénye, mely az én egyszemélyes, különbejáratú törvényem volt. Közeledben, a családban, de főként melletted éreztem igazán érvényesnek. Miután megdőlt ez a törvény, erősebbnek éreztem magam. Felnőttem. 

   A tea gőzén át sunyin rám pillantasz − sosem láttam senkit rajtad kívül ilyen kedvesen sunyítani −, megpróbálsz belém látni, olykor kisebb-nagyobb mértékben sikerül is, de sosem egészen, sosem teljesen, mert − sajnos? − már zárt vagyok, pedig most már talán szeretném, ha tudnád, mennyit rettegtem, féltem érted. 

   Gyermekkorom visszatérő álmaiban hol apám halt meg, hol... te, kishúgom. Apám csak álmomban, ilyenkor sírtam, s ha sikerült is ébredésre sírnom magam, reggel fájtak a mellizmaim a hosszas éjszakai rázkódástól.

   Ha szemem nyitva volt, gyorsan becsuktam, ha csukva volt, gyorsan kinyitottam, hogy ne következhessék be a loccsanás; ha késtem keveset, ha szempillám csapódása alig előzte meg a képzeletemben bekövetkező véget, akkor nem láttam ugyan, de hallottam a tompa puffanást... Féltem, hogy észreveszed rajtam, mi történik, mi történhet veled. Hiszen, ami gondolatainkban történik − akkor még így gondoltam −, ki tudja, milyen titokzatosan szövődik körém, árad ki belőlem. Átkoztam apánkat, gyűlöletes szegénységét, tehetetlenségét, pipogyaságát, otromba reménykedéseit, hogy Kelet-Európa nagyobb városaiban fog meggazdagodni. Mert ott ritka az igazi jó nyelvtanár. Intézetek, hercegi családok kapva kapnak az Írországból jött angolnyelv-tanáron. 

   Apánk, szegény, szánalmas angolságából élő, ír tanár! 

   Ő tudta, mit gondolok róla. Szerencséje volt, hogy élete utolsó napjaira te maradtál mellette. Kimúlhatott tisztes öncsalásban. Kelet-Európa nekem Ázsia volt. Vad, kegyetlen emberek közé hurcolt ez a tutyimutyi tanár. 

   Tizenkét éves voltam, hallgatóztam, leskelődtem (akárcsak Borys és Tadeusz) a szüleink hálószobaajtaján, és egyszer meghallottam apánkat lihegni: „ Én szeretlek téged” − bizonygatta szaggatottan, hullámokban felsíró anyánknak. − „Csodálatos országokba hoztalak...” 

   Tizenkét éves koromban azért mentem el apámmal galiciai és észak-magyarországi útjára, hogy menekülési útvonalakat kémleljek, hogy lássam, merre, hová iszkolhatunk, ha egyszer el kell hagynunk apánk csodálatos országait, mert én tégedet, kishúgom, legalább tégedet, vagy csak tégedet mindenképpen meg akartalak menteni. 

   Apám ünnepélyesen egyenrangúsítani akart magával, dagályosan ünnepelte, hogy lám már-már kész férfiként tart engem számon, de én riadt kamaszgyerek voltam, aki elhagyta a kishúgát. Otthagyta a kishúgát a mamával, aki a csodálatos országok fölötti fellegekben hordja az orrát, onnan a magasból néz le olykor a kishúgomra, aki egyedül képtelen elmenekülni. „A mama a fellegek felé menekülne. Előkelően szipogva tűnne el a fellegekben, ó, nagyon tetszene saját magának a mama!” És te ott maradtál volna egyedül, kiszolgáltatottan, életedben először: nélkülem, mert engedtem, hogy ez a pipogya tanár elcipeljen mellőled a csodálatos országokat kereső mániákus, nyári körútjára. 

   A vonaton is, a szállodákban is − akkor már folyamatos, zaklatott félálomban, fél-ébrenlétben szédelegtem. Apám halálát többé nem álmodtam. Igaz, azokban a napokban nem is aludtam. De tudtam, hogy már soha nem fogok a csodálatos országaiban kerengő gyáva és fantaszta édesapámnak a haláláról álmodni. Tőlem elpusztulhat valamelyik csodálatosan vad, csodálatosan állati, gyűlölködő szegletében a világnak.

Fényes nappal történt, tényleg csillogóan fényes napsütéstől káprázott a szem, és erősen szerettem volna melletted lenni gyerekkorunk lengyelországi kisvárosában, miközben 1911 nyarán apám mellett Miskolcon szédelegtem az egyetlen vágányon oda-vissza imbolygó villamosok vonala mellett, és arra gondoltam, amit pontosan, fájóan élesen tudtam, mint Borys vagy Tadeusz, „lengyel hazafi” barátaim, hogy Lengyelország éppen nincs, miközben azért mégiscsak van. Egy lengyelországi kisvárosban hagytunk hátra téged a mamával együtt, miközben Lengyelország nincs, az sem baj, ha már a mama sincs, mert tetszelegve beleélte magát a fenségeskedve eltűnő felhőkbe. Meghalt. Te egyedül maradtál. Nélkülem. Meghalhatsz. Hiszen körülöttünk vad, kegyetlen ázsiai barom-emberek.

Apánk lelkendezett, picinyke város, szinte falu, és villamosa van. Bennem még zakatoltak − Miskolc köré ez vetült az erős fényben − a vonatról félálomban látott tájak, dombok, amelyek nem is dombok voltak, hanem bányák, titokzatos bányajáratok fölé emelt „védelmi” domborzat. 

   Antoni Kraszocki bátyja, Maciej mesélt nekünk a prágai Arcimbaldóról, aki gyümölcsökből, köznapi tárgyakból komponált festményeket, olyan tájképet is festett, amelyen egy ház ablaka emberi szem volt, és a képet picit elforgatva már a házat láttuk − látta Maciej − nem pedig a tájat és benne: már nem a házat. Én a Sötétkapunak nevezett utcácska szűk alagútjából is a vad ázsiai barbárok tájaira vetített, de még meg nem fejtett Arcimbaldo-képemet láttam a horizonton is túlterjeszkedve, ezt figyeltem, és azt mondtam apánknak, én az utcán maradok, menjen egyedül a bányakapitányságra. A bánya gyomrába, a vasgyár kohójába, essen a tornyosuló szénhalmok alá, fulladjon bele akármibe. Csak tégedet láttalak, kishúgom: meghaltál. Azt mondtam neked, hogy „Csak egy kicsit”, és különben „Ülj csak be a villamosba”, mely csodálatos, mert „Ki látott ezeken a vad tájakon, ahol barbár állatok elhagyott kislányokat vernek agyon, ki látott a vad erdőben villamost?!”. Elment a villamos, „Csak egy picit halsz meg”, mondtam, és hallottam, amint csilingelve kacagsz, mint a vad, ázsiai hegyek gyomrában kanyargó, kivilágított villamos.

   Mindig féltem, hogy megtudod, rettegtem, hogy elszólom magam, hogy így haltál meg először, húgocskám. Egyszer persze teljesen meghalunk, remélem, hogy te jóval utánam, mert nagyon vigyázok rád, és persze jó volna tudnom, hogy azokból a gondolatokból, amelyeket te gondoltál, megmarad-e annyi, hogy érezted: csodálatos, mennyire akartam vigyázni rád.