Bizton állítom, hogy ő a legkétnyelvűbb magyar vagy amerikai, abban az értelemben, hogy senki nem tudja oly árnyaltan, biztosan, sőt: bravúrosan írni s beszélni a magyart és az angolt, mint Makkai Ádám. Ha valaki ebben kételkedne, sőt: kételkednék, akkor igazolásul a Galagonya angol fordítását ajánlom figyelmébe:

Eves of autumn

Gleam with the brambleberry's

Gleam with the brambleberry's

Shimm'ring dress.

Thorns a-rustling

Winds scurry hither-thither

Trembles the brambleberry

Comfortless.

Should but the moon let lower her veil,

Bush turns maiden, starts to wail...

Eves of autumn

Gleam with the brambleberry's

Gleam with the brambleberry's

Shimm'ring dress.

     A nyelvész professzornak, poétának és műfordítónak a beszédében (tán írásaiban is) azonban kell legyenek olyan fordulatok, amelyek egyes magyarokban bizalmas-pongyola hatást keltenek. Szerencsés esetben − ugyanis akkor, ha Olvasóm kifogástalanul birtokolja azt, amit magyar köznyelvnek hínak − az előző mondatom is ilyen bizalmas-pongyola, esetleg bizalmas-népies hatást keltett. Az is előfordulhat persze, hogy amit szerencsés esetnek vélek, maga a szerencsétlenség. Ha Kedves Olvasóm idáig eljutott, s még mindig nem kapiskálja, mire gondolok, nos, akkor fölfedem: a beszédében kell legyenek olyan fordulatok szerkezetre. Erről a nagytekintélyű Nyelvművelő kézikönyv (1980) azt írja, hogy „bár az irodalmi nyelvben is elég gyakori, nem tekintjük általános köznyelvi formának”, a kisöccsének is nevezhető Nyelvművelő kéziszótár (2005) pedig „terjedőben levő, eredetileg tájnyelvi, a köznyelvben bizalmas-népies v. bizalmas-pongyola hatású” szerkezetről szól.

     Szó, ami szó: én egész életemben így beszéltem és írtam, igaz azonban, hogy időnként nem az szalad ki a számon, hogy beszédében kell legyenek olyan fordulatok, hanem azt is használom, hogy beszédében kell lenniük olyan fordulatoknak. − Na de hát nem mindegy? − kérdezheti a jólelkű, sőt jó szándékú magyar. Nekem életem első negyven évében mindegy volt, jószerivel fogalmam se volt arról, hogy így beszélek. Azt észrevettem korábban, hogy amikor én jösztök-öt mondok, akkor a legtöbben jöttök-öt mondanak, sőt, amikor rájöttem, hogy az én igealakom nincs benne a magyar szótárakban, el is csodálkoztam ezen. De a beszédében kell legyenek olyan fordulatok-féle szerkezetekkel semmi bajom nem volt az 1990-es évek közepéig. Ekkor az történt, hogy leadtam közlésre egy tanulmányt egy élvonalbeli nyelvészeti folyóiratunkba, s amikor megkaptam a korrektúrát, olvasás közben nem ismertem rá a saját szövegemre. Idegennek hatott néhány mondat. Megnéztem eredeti kéziratomat, s kiderült, hogy a szerkesztő (tudományos osztályvezető az akadémiai Nyelvtudományi Intézetben, mint én is) megkérdezésem nélkül „kijavította” az én így kell legyen-típusú mondataimat így kell lennie-típusúakra. Ő annyira biztosan tudta, mi a helyes, hogy ukmukfukk kijavított. Pedig hát, nemcsak osztályvezetője voltam az MTA Nyelvtudományi Intézetének, hanem „jó házból való budai úrigyerek” is: édesapám orvos-pedagógus volt, édesanyám magyar-latin szakos tanár. Azt hittem volna, hogy tudok magyarul. Kiderült, hogy nem. A baj az volt, hogy erdélyi származású de már Budapesten született édesanyámtól tanultam meg magyarul, aki kell legyen-ekkel beszélte anyanyelvét, mint szinte minden erdélyi magyar.

     Minden bizonnyal így volt ez Ignácz Rózsa esetében is, és így kellett legyen Ádám fiával is. Arról van szó, hogy ez a mondatszerkezet Erdélyben standard, normális, Magyarországon azonban ritkább és figyelmet kelthet. Az 1990-es évek közepén végeztünk egy kutatást, s abból az derült ki, hogy például A menekültügyi főbiztos meg kell oldja a menekültek elhelyezésével kapcsolatos problémákat mondatot 216 erdélyi adatközlőnk 55%-a, de 107 magyarországi adatközlőnknek csupán 8%-a ítélte „nagyon jó” mondatnak, ugyanakkor az erdélyieknek 2%-a, de a magyarországiaknak 31%-a ítélte „nagyon rossz”-nak. Az ilyesfajta területi különbségek a világ legtermészetesebb dolgai közé tartoznak. Nemigen van csodálkoznivaló azon sem, hogy amikor említett vizsgálatunk alanyait arra kértük, hogy írásban egészítsék ki a Mi is megven... azt a malacot, de kicsit drágán adják mondatot, akkor az erdélyiek 13%-a megvennők-et írt, de a magyarországiak kivétel nélkül megvennénk-et.

     A nyelvész, költő és műfordító Makkai Ádám tehát minden bizonnyal „bizalmas-pongyola hatású” mondatokkal beszéli anyanyelvét, de ez föltehetőleg csak a nyelvcsőszöknek és egy-két éber szerkesztőnek tűnik föl. Utóbbiaknak már az is szemet szúrt, száz évvel ezelőtt − köszönet a feltáró munkáért Péter Lászlónak −, hogy az Ady-kéziratokban itt-ott fölkutat vagy csönd volt írva, ezeket aztán ki is javították felkutat-ra és csend-re.