2010 tél
Pomogáts Béla

1934. október 22-én született Budapesten, a piarista gimnáziumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait. Részt vett az ötvenhatos forradalomban, utána internálták. 1965 óta dolgozik az MTA Irodalomtudományi Intézetében, a rendszerváltozás után igazgatóhelyettes, majd tudományos tanácsadó, 2005-ben nyugdíjba vonult, azóta az MTA Illyés Gyula Archívum tudományos vezetője. Az Anyanyelvi Konferencia elnöke, korában volt a Magyar Írószövetség, majd az Illyés Közalapítvány elnöke. Több mint száz könyve jelent meg a huszadik századi magyar irodalomról, ennek keretében az erdélyi irodalomról. Az irodalomtudomány akadémiai doktora, Széchenyi-díjas.
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Pomogáts Béla
Magyaros
Makkai Ádám költeményéről
A nyugati országokba került (menekült) magyar költő egy „többdimenziós” világban élt: többféle identitást kellett kialakítania, több kultúrában kellett helyet találnia, több tradícióval, lelkiséggel kellett azonosulnia. Ebben a nem egyszer drámai helyzetben egyszerre hatott rá a honvágy és a beilleszkedés vágya, az első esetleg lehetetlenné tette az otthonra találást, a második elfojthatta az eredeti személyes-kulturális identitást. Valójában azok alakították szerencsésen és termékenyen a sorsukat, akik mindkét opciót, vagyis a szülőhazával fenntartott kapcsolatot és az új hazában megtalált otthonosságot egyaránt be tudták építeni világképükbe, emberi személyiségükbe, alkotó egyéniségként költészetükbe. Az egyensúlytalan helyzetnek is vannak értékes (és többnyire tragikus) emberi-költői példái, így a Párizsban letelepedett Keszei Istváné, aki nem túl hosszúra nyúlott életében mindig is száműzöttnek tudta magát és mindvégig egy fehérvári-budapesti emlékvilágban kereste a maga helyét. Nyilván olyan nyugatra került magyar fiatal is akadt, aki végképp meg akart és meg tudott szabadulni eredeti énjétől és nyelvileg, kulturálisan teljes mértékben hasonulni tudott a befogadó környezethez. Ezek azonban (kevés kivétellel) nem írók voltak, hanem tudósok, mérnökök, orvosok.
Az első: tehát a „kettős identitást” kialakító változat egyik leginkább hiteles példáját Makkai Ádám élettörténete, tudományos és írói munkássága mutatja fel. Érdemes kissé eltűnődni ennek az identitásváltozatnak a természetén. Makkai (és mellette más nyugati magyar költők, például a párizsi Papp Tibor, az angliai Gömöri György, a svédországi Thinsz Géza, a norvégiai Sulyok Vince, az amerikai Baránszky László, Vitéz György és Kemenes-Géfin László) sikerrel válaszolt azokra a kérdésekre, amelyek együtt jártak a „kettős identitás” státusával. Francia nyomdásznak, angliai, amerikai egyetemi oktatónak, kanadai pszichiáternek, svédországi kiadói szerkesztőnek, norvégiai könyvtárosnak kellett lenniök − és mindemellett megmaradni magyar költőnek. Sőt, magyar költővé válniok, hiszen igazi írói személyiségük és munkásságuk már a nyugati világban alakult ki. El voltak szakítva (többnyire a nyolcvanas évekig vagy éppen a „rendszerváltásig”) a maguk eredeti nemzeti közösségétől és kulturális mozgalmaitól, legfeljebb könyvek és folyóiratok és nagy-néha egy-egy a nyugati világba látogató hazai pályatárs jóvoltából tarthattak csak összeköttetést a magyar kultúra itthoni életével, intézményeivel, értő közösségre is alig találhattak, legfeljebb a ritka alkalmakkor rendezett emigrációs összejöveteleken.
Az idegenben élő költő helyzete állandó szerepcseréket, szerepváltásokat követelt, egyféle „próteuszi” állapotot, aminek bizonyára voltak lelki terhei is. Makkai Ádám személyes szerencséje, hogy ő ezt a „próteuszi” sorsot az élet nagy kalandjaként, kihívásaként és ajándékaként élte meg. Helyzete annyiban volt kedvező, hogy mindvégig őrizte a magyarországi családi és baráti kapcsolatait, eleven és állandó összeköttetésben volt édesanyjával, a neves erdélyi írónővel: Ignácz Rózsával, az írónak is jelentékeny Arany Ágnes személyében találta meg élete igazi társát, és mihelyt lehetett, hazalátogatott Budapestre, s felkereste családjának erdélyi (kolozsvári, kovásznai) otthonait is. Így is erős alkotó egyéniségre és anyanyelvi ösztönre volt szüksége ahhoz, hogy megőrizze magát a „nyelvi tudathasadás” rémétől. Segítségére volt hihetetlen nyelvi tehetsége is: a magyar és az angol mellett vagy tucatnyi idegen nyelvek sajátított el, angolul nemzetközileg is jegyzett nyelvészeti munkákat adott közre, amerikai és dél-kelet-ázsiai egyetemek nyelvészeti tanszékein vállalt tanári munkát − miközben anyanyelvén építette fel tekintélyes költői életművét (ennek átfogó gyűjteménye 2005-ben Budapesten Jézus és a démonok imája címmel került az olvasó elé).
Makkai Ádám erdélyi származású családjában számos közismert írástudó akadt, így édesanya mellett édesapja: Makkai János, a két világháború közötti politikai élet és publicisztika neves egyénisége, aki mint újságíró igazi írói kvalitásokkal hívta fel magára a figyelmet, közvetlen rokona volt a neves kolozsvári, majd debreceni református püspök: Makkai Sándor, a két világháború közötti erdélyi regényirodalom jelentékeny egyénisége. Az Amerikába szakadt magyar költő-tudós mindig is öntudatos erdélyinek tartotta magát, költészetén is ott van a nyoma (érdeklődésében, elkötelezettségében, sőt irodalmi hagyományvállalásban és kifejezésmódban) ennek az erdélyiségnek. Makkai erdélyisége ugyanakkor nosztalgikus és tragikus költői identitás, minthogy igen mélyen átérezte, már budapesti ifjúságában is, azt a veszteséget, amit az erdélyi magyarság fogyatkozó történelmi jelenléte, anyanyelvi kultúrájának hatalmi korlátozása jelent − számos verse tanúskodik erről, versek sorában küzd meg az anyanyelv megőrzésének, védelmének személyes erkölcsi parancsaival is.
Ezek közé a költemények közé tartozik a (bizonyára nem véletlenül Lőrincze Lajosnak ajánlott) Magyaros (alcíme szerint: Engesztelő litánia három énekben) című hosszabb költeménye is. A háromrészes költemény első része valójában az idegen nyelvi környezetben élő magyarok mindennapi tapasztalatával: az anyanyelvi kultúra lassú sorvadásával vet számot, egyszerre tragikus és ironikus előadásban beszélve arról, hogy őt: a költőt semmiképpen sem fenyegeti ez a közös veszedelem. A veszélyeztetett nyelvi helyzetet például a következő sorok mutatják be: „Körénk magyarultak az indogermán esetek / nemek, ragozások és igeidők − / s így, apránként fölibük magyaroltatván, / néha már észre sem vesszük, hogy / mellénk s alánk magyarodott / valami álmatag utó-magyarság. / Széjjel s szanaszétmagyarodván / tehát mégiscsak tönkremagyarodtunk volna?”
A költő éppen ez ellen a „tönkremagyarodás” ellen tiltakozik, mintegy bizonyságot adva a távoli szülőhazából Amerikába látogató nyelvész-professzor és neves nyelv-védő előtt arról, hogy a vendéglátó költő nem csak otthon van anyanyelvében, nem csak őrzi a születésekor kapott idiómát, hanem fölényes játékossággal akár bővíteni is tudja, meg is képes újítani. Erre utal a „magyar” főnévből képzett számtalan más és új szóalak, többnyire ige: például „agyonmagyartalaníttathatnálak”, „átmagyarodva”, „nekimagyarodtunk”, „felmagyarodás”, „kimagyarított”, „elmagyarodva”, „szanaszétmagyarodván”, „tönkremagyarodtunk”, „szétmagyaríthatatlanságom”, „visszamagyarítani” és így tovább. A „magyar” szóból egész szóbokrot hoz létre a költő, ez a művelet egyszerre játékos és komoly, a nyelvi játékosság is azt a célt szolgálja, hogy mintegy tanúbizonyságot adjon arról, hogy az idegenben, évtizedek elteltével is milyen fölényes alkotóerő birtokában őrizte meg az őseitől örökölt nyelvet. Van ebben a gesztusban némi tiltakozás is az ellen az anyaországi stratégia ellen, amely mintegy budapesti feladatnak tekintette az emigráció anyanyelvi gondozását. Ezt az egyébként nem rossz szándékú gyámkodást a költő ironikus gesztussal utasítja el: „én egyszerű és szép / pesti népnyelven aszondom, hogy / engem / speciel / nem / így / kell / visszamagyarítani.”
A költemény második része ugyancsak nem kevés iróniával utasítja el az „anyanyelvi gondozás” ötletét, abban a biztos önérzetben, hogy a költő hosszú évek után és többezer kilométerre a szülőföldtől is anyanyelvének és magyarságának biztos birtokában él és beszél. Vállalja „külhoniságát”, ugyanakkor öntudatosan vallja magyarnak magát: „Csikágói vagyok, / alámagyarult félmagyar alak. / Dalom agyar. Angolul piszmogok. / Két tucat nyelven dől a szó-salak: / a termelésem új és ó-szavak − / harsogva nevet mind, ki kint zokog.” Végül a harmadik „fejezet” szójátékok és utalások sűrű hálójába gyűjti a költő anyanyelvi és kulturális biztonságának, öntudatának jelzéseit: „Verd a blattot! Alsót, fölsőt, / makkot, tököt! Agya-rázott / állapotban habzó felhőt / koholt mind, ki magyarázott / honvágyon nyomva a csöngőt. / Döfj, kan-kés, bősz agyar! Ázott / pultnál négy-öt magyar fázott − / belünkben szó-szú kaparász, / ünnepet ront s dúvad a frász. / Nincs mérföldfaló felöltőd, / buznya vasad, forint-pöngőd, / szavalsz, vadkan-dúlta vadász: / „Magyarnak csak az magyaráz, / akinek a nyúltagya ráz…”
Makkai Ádám Magyaros című verse, túl azon, hogy tüzijátékszerű szómágiával ad számot a költő anyanyelvi öntudatáról, biztonságáról, egy sajátos nyelvi helyzetről: az emigráns magyar költő identitásának önvédelmező műveleteiről is hírt ad. Az emigráció nem egyszer keltette fel az anyanyelv védelmének, szolgálatának erkölcsi készségét, illetve késztette költőinket arra, hogy a magyar nyelvben találják meg az igazi hazát (főként akkor, midőn úgy kellett érezniök, hogy az igazi haza elveszett). Olyan emigrációban született költői művekre hivatkozhatom, mint Faludy György Óda a magyar nyelvhez című klasszikus alkotása vagy Fáy Ferenc Zsoltár szürkületkor, Kibédi Varga Áron Szó, Sulyok Vince Anyanyelvem maradék szavai, Vitéz György Jelbeszéd, András Sándor Idegenben, Gömöri György Naponta nyelvet, Kabdebó Tamás Anyanyelvén című versei. Ahogy ezek, Makkai Ádám Magyaros című verse is azt tanúsítja, hogy anyanyelvünk az egyik legfontosabb (talán a legfontosabb) nemzeti értékünk − ez lehet forrása önbecsülésünknek és közösségi szolidaritásunknak is.