2010 tél
Fedor Vilmos
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Fedor Vilmos
A Csabai kapuban hagyott virág
Most éppen arra gondolok, milyen volt. Milyen volt együtt élni velük. A mandulákra gondolok, amik egykoron az én torkomban is − mint manapság szokás mondani − afféle őrző-védő szolgálatként működtek. Vagyis esetemben olyan jól mégsem, mert én már csak arra emlékszem, amikor ezerkilencszázhatvannyolc koratavaszán a gyermekorvos − egyébként rendes ember − közölte anyámmal a rossz hírt.
− Megírtam a beutalót. Ezzel jelentkezzenek holnap reggel a kórházban.
Még azt is hozzátette, hogy ne egyen a gyerek.
Miközben hallgattam, arra gondoltam, most valószínűleg nagy bajban vagyok. Igen nagy bajban.
Az ablakból nem látom a kaput. Csak fákat. Még meztelen, égig érő fekete vonalak. Ha hosszan és mereven nézem őket, elmosódva képpé válnak, s táncba fognak. Szomorú vagyok, nagyon szomorú. És félek is. A torkomban az a valami egyre rosszabb. Nehezen nyelek. Nyöszörög az ajtó, belép a nővér.
− Szia, nagyfiú − hangoskodik.
− Csókolom, mondanám, de a félelem hangomat veszi.
Közelebb lép, fürkészve néz. A délelőtt felhők szűrte fényei keretezik arcát. Mozdul a keze, vigasztalón simítja a fejem.
− Ne félj, gyorsan meggyógyulsz, aztán már mehetsz is haza − mondja, s újra simogat.
Én nem tudom, miért van az, ha az embert vigasztalják, rögtön könnyezni kezd. Nem akarom, hogy lássa. Ő úgy tesz, mintha észre sem venné, s mesélni kezd. A parkban lakó rigókról, meg csokoládéfagylaltról, aztán... nem is tudom, miről. Változik a kép, már a Martin telepi réten futok mezítláb, együtt vele, aztán ugrándozunk a sárga fejüket kacéran billegető pongyolapitypangok között. Arany fényével mindent betakar a nap, s e sárga világba fűszeres szelekkel érkezik valami, amit mindig, minden évben annyira várnak az élők: a remény, a biztató ígéret. A tavasz.
Nem sikerült a műtét. Egészen pontosan nem úgy sikerült, mint ahogyan azt tervezték. Erről árulkodtak anyám kisírt szemei, meg a mesélő nővér, Mária tétova mozdulatai. Szerettem volna vigasztalni őket, de nem tudtam beszélni. Az agyam parancsai nem keltek életre torkomban. Egy papírra írtam néhány szót − fagylaltot szeretnék enni. Erre mind a ketten nevetni kezdtek. Aztán beszélgetni rólam. Érdekes, egyáltalán nem zavarta őket, hogy én is ott vagyok.
Két hétig feküdtem a Csabai kapui kórházban. Betegek jöttek és mentek, én meg maradtam. Mária, amikor csak tehette, velem volt. Együtt néztük, ahogy a rügyező fák ágain kergetőztek a szerelmes feketerigók. Együtt nevettünk azon, ahogy a tollas párok férfi tagjai fejüket behúzva mókás iramodásokkal közelítették meg szívük választottjait.
− Látod, güzülnek, mondta Mária.
Aztán látva értetlenségemet, hozzátette: mifelénk így mondják, ha nagyon hajt egy fiú egy lányra.
Talán akkor éreztem először, már másképp hallgatom, másképp nézem őt. Elhallgattunk. Olyan jó lett volna mondani valamit. Nem tudtam.
− Szereted az Omegát? − kérdezte, s ezzel ügyesen egészen másra terelte beszélgetésünk fonalát. Nyilván anyámtól tudta, hogy zenélek, s ha csak tehetem, az említett zenekar dalait énekelem. Ha lehunyom a szemem, még ma is hallom, és látom őt, amint először bátortalanul, aztán egyre magabiztosabban énekel ott, a kórházi ablak előtt.
„Volt egyszer egy bohóc, / arca lisztes, haja kóc. / Volt egy bohóc. / Porondra, ha kiállt, tapsolt neki a világ, / bármit csinált." Aztán már együtt énekeltünk. A Csabai kapui kórházban, az ablak előtt állva, Mária és én.
Már egy órája állok a kapu előtt. A Semmelweis Kórház kapuja előtt. Unalmamban a vasbetűket olvasom. Hol oda, hol vissza. Őt várom, anyám kertjéből elcsent, tömött virágú jácintokkal a kezemben. Már látom őt, mozdulnék felé az utca túloldaláról, de hajlott hátú Warsava autó érkezik, s messzire viszi tőlem Máriát. Még teszek néhány tétova lépést, aztán keszekusza csokorba kötött virágomat az öreg gesztenye tövében hagyom. Így ért véget valami, ami talán el sem kezdődött, mégis máig őrzöm.
A napokban gyerekeimnek mutattam, hogyan szerelmeskednek kertünkben a rigók.
− Látjátok, güzülnek, mondtam nekik. Értetlenkedve néztek rám.
− Így hallottam egyszer valakitől, válaszoltam nekik. És egy régi Omega-dalt kezdtem dúdolni.