Álmodhat jóról, álmodhat szépről, úgy szeretne élni már, ezt énekelte az akkor még bajuszos Pataky Attila 1979 nyarán az általam az idő tájt gigantikusnak látott művelődési házban tartott rendezvényen, amit nekünk, a tapolcai turisztikai táborba érkezett úttörőknek szerveztek, és persze, csak lemezről szólt a dal, az Álom, mi meg, hatodikos és hetedikes fiúk és lányok, vadul ugráltunk rá, ami valójában nem volt még tánc, de már az alsóbb évfolyamosokra jellemző idétlen szaladgálás sem. Az emeleten, ezt némileg irigykedve láttam lentről, egy nálunk alig valamivel idősebb fiú tombolt lelkesen, meg két lány, két igazi lány, igazi mellekkel, amikor az Ifjúsági Magazin slágerlistájáról ismerős szintetizátorfutamok megszólaltak, én meg azon gondolkodtam, nem semmi, hogy a szülei ilyen simán elengedték egy ilyen buliba őket, mikor 11 óra lehetett már, és elképzeltem, hogy nekem mit szólnának otthon, ha azzal állítanék haza, majd jövök, ha jövök, amikor, mert dolgom van, buliba megyek. Akkor és ott ez elképzelhetetlen volt, akkor még gyerek voltam, nem ittam, nem is cigiztem még, de már nem túl sokáig. Azon a nyáron egészen beleszerelmesedtem Miskolcba, tetszett, hogy tele van emelkedőkkel meg lejtőkkel, rajongtam az otthoni környezetre emlékeztető nagy lakótelepekért, és úgy gondoltam, szerencsés város az, ahol a lámpaoszlopok többségén Edda felirat ékeskedik.

   Aztán szünet állt be a kapcsolatunkban. Csak átutazóban jártam arra sokáig, csak végigzúgtunk a városon, a Zsolcai meg a Győri kapu környékén, és a találkozás pusztán annyit jelentett, hogy kibámultam a kocsiból, milyen változatosan állnak itt klasszicista hangulatú meg modern épületek, s mire feleszméltem, már túl voltunk a rendszerváltáson is, minden más lett, megmutatta azt az arcát, amire nem volt annyira jó nézni, de ez akkor még nem tűnt fel különösebben, akkor még csak az számított, hogy legyen buli, és mi hajlandók voltunk utazni érte. A Vágtázó Halottkémek koncertje kedvéért eljöttünk ide is. Talán tizenöten-húszan lehettünk, mi alternatív ifjak, akik leugráltunk a vonatról, és meglehetősen határozott, jó légkörben leptük el az első villamost. Jegyet nem váltottunk, remélve, hogy úgysem jön ellenőr, de jött, és a társaság krémjének számító punkok környékén kezdte a kontrollt, akik vigyorogva tépték szét az orra előtt a csekket, és szórták a szélbe a cafatokat. Aztán leszálltunk mind, bakancsosan, bőrdzsekisen, felnyírt hajú fiúk és lányok, és vonultunk, hol a legközelebbi üzlet, ahol még jobban fel lehet tankolni. Két cigánykölyök az utolsó két fiúba próbált belekötni, de a termetes Fidó visszalépett, és kulturált hangnemben felhívta a figyelmüket erőfölényünkre, volnának szívesek elhúzni innen. Voltak, mi meg tovább haladtunk az egyik legjobb VHK-koncert irányába, ami miatt végül lekéstünk minden járatot. Úgy alakult, hogy az Avason kötött ki a társaság, egy kétszobás lakásban, harminc-negyven punkszerű alak, akik a földön hevertek végig (némi takarítást követően, mert az egyik debreceni srác felöntötte forró porlevessel a konyhát), s aztán az első buszok indulásakor kezdtek távozni, a lépcsőház korán kelő lakóinak nem túl nagy örömére, akik a kerek kukucskálókon merték csak lesni az olykor durva színűre festett frizurákkal vonulókat. 

   A valóságos felnőtt terminátor-léthez közelebb kerülve pár év múlva már ingben és cipőben tértem vissza, mint egy multicég munkatársa, azzal a feladattal, hogy időről időre számoljak be az itteni leányvállalatnál robotoló kollégáknál, mi miért vagyunk sikeresek, s hogy próbáljanak meg ők is hasonló eredményeket produkálni. Nagyon nem szerettem ekkoriban a szétforgácsolódó, küszködő, szegény és rozsdásodó acélvárost. Teher volt az út, a találkozás ezekkel a jobb sorsra érdemes emberekkel, akik csak kínlódtak, mert Miskolc nem Zürich volt, Debrecen nem Budapest, és az itteni vállalkozások nem profitot termeltek főképpen, hanem veszteséget, kényszerű helyzetükből adódóan. Örültem, ha lejárt az időm, és indulhattam haza.

   Ha ez egy kerek történet lenne, most jöhetne a fordulat. Fordulat jön, kerek azonban nem lesz így sem ez a sztori, bár tény, hogy úgy alakult, barátságba kerültem a véletleneknek meg az angyaloknak köszönhetőn (ez utóbbi is komoly, bár e szöveg terjedelme úgysem bírná el, hát hallgatok róla, hogyan is volt) előbb egy lírai, majd egy keményebb nevű miskolci lírikussal, Csabával és Tiborral, valamint teljes házanépükkel. A nap ragyogni kezdett ismét a város felett, a szürke árnyalatai helyén látszani kezdtek a színek is, mert úgy láttam az utcákat és zugokat, a tereket és az átjárókat, a kocsmákat és a villamosokat, ahogy ők, egy helyet, ami szerethető. Apámmal kevés közös utunk egyike is idevezetett - régen volt, még a kék Samarával -, eljöttünk, ott ültünk a füstben, egy asztalnál, körben, sokan voltunk, és sok mindenről beszélgettünk, s mert én voltam a sofőr, így én nem ihattam, de jó volt ott ülni, az idő állni látszott, és aztán kiderült, hogy nem áll, és nem árt, ha időben indulunk haza, és indultunk is, mert kicsi ugyan ez az ország, de ahhoz képest akkor úgy éreztem, száz kilométer akár még sok is lehet néha. 

   Az utóbbi években rendszeresen pusztító ítéletidők egyikét az Avasról néztem végig, álltam a negyediken Csabáéknál, és bámultam, hogy hullhat ennyi víz ennyi perc alatt, hogy ömlik a felső szintekről lefelé, hogy születnek tengernyi nagy pocsolyák, és ázik minden, és aztán az eső kopogását a jégverés ritmusa szakítja meg, aztán újra csak a víz hull, majd lassan eláll, eljön az este, sötét lesz az ég, és messze úgy ragyognak a városi fények, mint amilyennek gyerekkoromban láttam őket. Ez már a rutin, a csöndesebb rabszolgakor kezdete, gondolom most, amikor már nem érzem azt, hogy szélsőséges jelzőket kellene előrángatnom, ha erről a városról akarok beszélni. Nem is akarok. Beszél ez a város maga, azzal, ahogy épül, ahogy pusztul, ahogy ott füvet taposnak ki, itt pedig az ág mégis gyökeret ereszt, belekapaszkodik a földbe. Ház mellett áll, út mellett, a házakban emberek élnek, az úton emberek járnak, én meg fogok egy térképet a kezemben, és nézem, melyik utat válasszam, ha ide szeretnék érkezni.