Miskolc egyedülálló város − no persze sok szempontból az. Egyedülálló vonásait két csoport rendszeresen hangsúlyozza, a lokálpatrióták és azok, akik nem kedvelik. Mert túl nagy, mert túl sok az ipar (vagy annak maradványa), mert túl szembetűnő a betonkockákban boldogulását kereső városlakók aránya stb.

   Most egy sajátosságát, az utcanévadás üzeneteit eleveníteném fel. Bármennyire modernizálódott, polgárosodott, vagy éppen proletarizálódott is a hosszú 19. és a rövid 20. században a város, egy régmúltból itt ragadt sajátossága azért megmaradt és meg is marad, amíg csak lakják, és ugyanolyan kíváncsiak lesznek a jövőjére, mint a múltjára. Máshol ez már nincs, de Miskolcon volt, van és lesz is. Minden középkori város vagy mezőváros körülkerítette határait, a tehetősebbek vagy fontosabbak várfallal, a kevésbé tehetősek és fontoskodóak deszkafallal, sárpalánkkal, a tehetetlenek, de büszkék egyszerűen egy virtuális demarkációs vonal emlékezetbe rögzítésével. Az ilyen-olyan határon való kilépés helyét arról a településről nevezték el, ahová útnak indulhatott a várost elhagyni akaró utazó, kereskedő, menekülő vagy fegyveresen továbbvonuló, nem véletlenül lett e határpontok neve: kapu. Felszabadulhatott itt az utasban a megérkezés sóhaja, elfoghatta itt az útra kelés szorongása, és nemcsak akkor, amikor marcona pandúrok ellenőrizték papírjait, szurkoltatták le vele az útivámot, vagy csak kilétét fürkészték leplezetlen kíváncsisággal. Ahogy a lakosság évtizedek múltán átcsordult a „falon” túlra, a kapukat is lebontotta a modernizáció, szerencsésebb helyeken turistáknak lehet mutatni az egykorvolt maradványokat, vagy legalább azok helyét. A kapun túli út mellett úgy nőttek ki az előbb kül-, majd külső belvárosi házak, mint faágról a levelek, a közút utcává nemesült, nevét pedig továbbra is arról a helyről kapta, ahová vezet, de már út vagy utca lett. Nézzük csak a középkori Pestet, a mai főváros közepén terpeszkedő Belvárost: a Hatvani kapu emlékét tábla őrzi egy aluljáróban, a Hatvani utca pedig távol került Hatvantól, s hasonló karriert futott be a Váci utca, a Kecskeméti utca stb.

   Miskolc más. Itt kapu maradt a neve nemcsak a kisebb utcáknak, hanem a várostérképet pókhálóvá feszítő széles sugárutaknak is, még akkor is, ha a kivezető út végét jelző települést (Hejőcsabát, Diósgyőrt) felfalta a növekvő étvágyú metropolisz. A „kapu” tehát üzenet − gondoltam, amikor kézbe vettem A magyar nyelv értelmező szótára III. kötetét. (H-Kh. Bp., Akadémiai, 1960, 746-747. p.) Számos jelentését sorolja fel a kapu szónak, melyek egyike sem vonatkozik igazán a Zsolcai, Csabai, Győri, Szentpéteri kapukra, vagy némelyik mégis. Alapjelentésben például azt írja: a kapu épületen, falon, kerítésen található „ki- s bejárásra hagyott, az ajtónál többnyire nagyobb nyílás, amely nem közvetlenül a lakóhelyiségekbe vezet”. Hm. Hát a mi kapuink sem. Csak be- és ki lehet jönni és menni rajtuk, azokon közlekedve nem válunk részévé a miskolciság élményének (ha van ilyen, szerintem van), mégis valahogy a közelébe kerülünk, kerülhetünk, ha akarunk. Aztán a szótár megemlíti, hogy kapunak nevezik a zsilipek nyílászáró szerkezetét, a labdajátékokon generációk örömét és bosszúságát keretező sporteszközt stb. Végül azt írja: „Olyan földrajzi hely ill. alakulat, amelyen át vmely zárt területre, magaslatokkal határolt vidékre lehet jutni.” Talán ez a leírás illik leginkább Miskolc kapuira, még ha a szócikk-szerző hozzá is tette: általában képletesen értendő, mint például a „pokol kapui”, vagy tehetjük hozzá: az „élet kapuja”, és így tovább. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Miskolc további helyei is őrzik máshonnan eredő „kapuságukat” (Fábián kapu), és jellemző, hogy a főutcáról nyíló átjárót érezhető túlzással „Sötét kapunak” nevezte a járókelők egykori kollektív bölcsessége.

   Más városkapun pillanat műve átlépni. Miskolc négy kapuján órákig tart végigsétálni, a város valódi és lélekmozgató határainak eléréséhez pedig egy életet lehet itt leélni. Ki tudja, tán érdemes is.