2010 tél
Korpa Tamás

1987-ben született Szendrőn, költő, irodalomkritikus, szerkesztő (Új Hegyvidék, Szkholion). Szövegei (versek, esszék kritikák) többek között a Szép versek és Az év versei antológiákban, illetve az Alföld, Bárka, Hitel, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, Látó, Magyar Napló, Mozgó Világ, Parnasszus és a Spanyolnátha folyóiratokban jelennek meg. Tagja a József Attila Körnek és az Alföld Stúdiónak. A Debreceni Egyetem hallgatója. A HogyÖt és a Miskolc KapuCíner antológia szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Korpa Tamás
Visszatérés. Szabad ötletek a Sötétkapuhoz
Szandinak
Látni foglak újra, valamilyen kereszteződésnél, kietlen villamosablakban, buszmegállóból jövet, esetleg a Sötétkapun átlépve, de már valamilyen más valóságban.
És akkor gyűlni kezd szám szélén sötétedő sávokban a szöveg, testemben a Szent Adrenalin. 'Tamás, Tamás − rendszerint félálomban tör rám ez az inger − számot kell majd adnod magadról, nem csoda, ha remeg időnként a hangod és a kezed, a tenyeredre húzott ujjak utórezgéseiről nem is beszélve.' Mire felébredek, már csak tagolatlan zsongás a fejemben e hang. Mintha szemműtétről érkező orvos lennék, remeg a kezem, vagy én voltam a páciens, és elvesztettem az emlékeimre nyitott szemet, a rálátásnyi tribünt? Beszürkült tapogatózó mozgás az ébredésből, és a kontrollhang reszelős zsongása. De hiszen négy miskolci évemről van szó, át a Sötétkapun, át a fekete lyukon, ahol életem fehér foltjai terülnek el, majd domborodni kezd rajtuk az értelem, és megtelnek implantátumokkal: mert nekem Miskolc a Galéria, a Herman, a koli, az Új Holnap Stúdió, tanáraim, a puha, fülledt, erotikus szegletek a porta környékén, és a fiatal, alakuló testekben. Csak most kezdenek izgatni a részletek, és téged is úgy gyúrlak össze életem nőiből, hogy nem is tudom, melyik vagy,
emlékeztetsz-e még magadra egyáltalán? Egyszer találkozót kértem, pár perc múlva otthagytál, dögölj meg, gondoltam és dacosan átfutottam a piroson, hogy aznap még egyszer − véleményed szerint véletlenül − összefussunk az Avasi templomnál, és kiüsd a cigit a számból.
Miskolci vagyok, s ha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is virágát is... Dunának Szinvának egy a... Végigjárnak az ismerős helyek, a Déryné, a Thália, a Nemzeti Színház galléromig áthat és türelmetlenül várom, hogy meghatódjak (meghatódom). Nicsak, játsszuk, ami nincs, de lehetne: felnyitom a bukóablakot a Papszer utcai vendéglakás legfelső emeletén, zűrös, zajos éjjel után hajnali részegség, a hajnali háztetők. Kiülök a hajnali háztetőre; a fényérzékelő lámpák kezdenek kialudni, megvilágosodás és éberség közötti állapot kedvez ingerült szerveimnek: a szemem nem csak a startoló reggeli buszjáratokat, és a főútra csavarodó villamost érzékeli, hanem például az ébredés szadizmusát, a megnyíló hideg vizes csapokat egy kollégiumi zuhanyzóban, egy majdan kávét nyelő pohár türelmét, a pohárba ömlő kávé izgalmát. Vannak napok, mikor az okok kaotizmusából egy lélegzetvételnyi pillanatra az okozatok széles mélysége tárul fel: a végtelenített nyugalom emléke, hogy minden jól van (de legalábbis van): az elgázolt zebrabőr a főutcán, a Melocco-szobor, a Villanyrendőr, a Selyemrét masszás kemény vize, ölelkezéseink Lillafüreden, vagy ahogy megcsúsztál a Bükkben, és cipőd nyomán kihasadt a felázott földből egy jókora nedves avardarab. Az a te láblenyomatod a térben. És vajon a Tér hogyan emlékezik rám? Kell-e szégyenkeznem a végső megmérettetésen, a tér-memóriában? Nem tudhatom, amíg én itt, Targu Muresben. Egy biztos, valamilyen részemmel most is ott vagyok. Reggel van, figyelem magam arról a bizonyos háztetőről, ahogy az akkori, középiskolás énem súlyos táskákkal, betapadt, fáradt szemekkel átgyalogol a Sötétkapun a kollégium felé, hétfőn, ahol még alszanak az erogén zónák, az ösztönök térdig létfeledésben. Én meg elfelejtek reggelizni menni, hiszen, a fenébe is.