2010 tél
Molnár Krisztina Rita

Fotó: Vass Tibor
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Molnár Krisztina Rita
Talán a gravitáció
Egy hideg, böjti szelekkel vaduló márciusi napon barátságos otthonomat, a hét végére fészekbe gyűjtött családtagjaimat, bevégzetlen dolgaimat odahagyva buszra, majd vonatra ültem, hogy eljussak egy távoli városba, hogy még aznap éjjel vissza is térjek onnan.
Miskolcra mentem, a városba, ahol eddig még csak átutazóban jártam, Miskolctapolcára, Lillafüredre, Ómassára vagy a szelíd nevű Bükkszentkeresztre tartva. Miskolcra, amiről csak annyit tudtam, hogy acélváros, hogy belepi a por és a szegénység, na jó, Szabó Lőrincet is tudtam meg hogy Draskóczi Ági, a költőbarát is ott nőtt föl, aztán mégis rendes ember lett belőle. Tudtam még Diósgyőrt, a várat és a bezárt gyárakat, a lakótelepi reménytelenséget is. Mondhatjuk úgyis, miskolcilag műveletlen vagyok, legjobb esetben félművelt.
Zavartak élmény nélküli sztereotípiáim, az elfutó képek, és az, hogy ha Miskolc szóba kerül, állandóan ez döng a fülemben: acélváros, nehéz, szürke nappalok, ez a város, Miskolc mindig várni fog, esetleg még az eltökélt elhatározás: mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott, igen, holnap, holnap indulok. Miért kell annyira elszántan elhagyni ezt a várost, te jó ég, milyen hely lehet ez. Igaz, Ági meg azt írta: A szökőkút és a lóhere azért biztató.
Ilyen biztatás volt a Spanyolnátha levele, küldenék verset, írna a lap megjelenő könyvemről is. Még hogy kertfesztivál. Csipeszes kéziratok. Akkor mégsem lehet ez a város csak rozsdaszomorú.
A vonat hamar odaért. Túl korán. Szándékom is volt ez a túl korán, egy nap úgysem elég megismerni egy várost, egy élet sem, de legalább tovább szívom benne a levegőt, impresszióim árnyalódnak. A hódítók önbizalmával telve indultam el gyalog a Tiszai pályaudvarról a Győri kapuhoz. Majd én. Majd én gyalog. Hisz viharedzett városi gyalogló vagyok. Bármikor elgyalogolok Békásmegyerről a Széna térre, Újpalotáról a Blahára, a Rue Saint-Lazare-tól a Jardin du Luxembourgig, ha úgy adná Isten, a Ponte Vecchio hídjáról a Piazza San Marco gyönyörűségeihez is gyalog mennék. Mit nekem böjti szél. Mit nekem csomag. Mit nekem, hogy a városnak ezen a részén feltűnően senki nem turista.
Itt senki nem lófrál. Itt nejlonzsákokat cipelnek. Itt öt perc alatt kínnak érzem, hogy valaha turista voltam. Utazás ez is. Időutazás. Hiába dobog kabátom alatt az a cizellált humanista, keresztény szív, csak annyira elég, hogy relativizálódjanak a prioritások, hogy tettrekész legyek, hogy elpiruljak a tanácstalanságtól. Hogy úgy érezzem magam, mint Kosztolányi, aki szemében a részvét éles fényével megírta Édes Annát, miközben jóféle kávéját kortyolgatta. Mit tehetett volna még? Esetleg minden héten uzsonnát adhatott volna a krisztinavárosi cselédeknek.
Másfél óráig bírom, ijedten caplatok, marad a bűntudat, majd a táj szelídül, a lábam fárad, a központhoz közeledve változnak a kirakatok és a tekintetek, finomabbak a függönyök, ápoltabbak a cipők. Minden városnak ennyi arca van?
Kávét iszom a sétálóutca egyik barátságos cukrászdájában, aztán villamosra szállok. A megállóban kedves ismeretlen igazít el, kórházba igyekszik a férjéhez, ezt vitatjuk, szememben éles fény, öt percnél tovább őrizhetetlen az idegenség eleganciája.
A villamosút hosszú, a Győri kapu messze van, jó helyen szállok le, megtalálom a Kávézót, aranyszabály érvényesül, aki messziről jön, az ér oda legkorábban. Gyakorlott szorongó, szorongok kicsit, tényleg ide kellett jönnöm, tényleg ma és tényleg nekem? De minden tényleg és mindenki kedves és vidám és örül. Egy fotel két szélén kuporgunk, nézem a kivetítőt, a bicikliző Einsteint, és közben itt egy ember mosolyogva arról beszél, egyetlen kérges hidegrázás lesz, míg valaki csontjai sercegnek a kandallójában.
Annak a valakinek nem lennék a bőrében, de a hideg kiráz, megirigylem a képeit, micsoda erő, gondolom, micsoda erő kell ehhez is, idetrombitálni ennyi embert negyedévente. Aha, a gravitáció, és érzem is már, nem csak gondolom, ez lehet, amiből valamivel több van itt Miskolcon.