Talán az emberek ilyen fáradtak, vagy nem tudom, bár nincsenek annyian az utcán, hogy attól a napfény ennyire meglassuljon, a fáradtságuktól, ha hat rá egyáltalán az ilyesmi (persze hogy hat, mindenki tudja, hogy hat), de tényleg alig vannak az utcán, nesze neked, Miskolc. Ki gondolta volna, mondom: nagyváros, majd itt hömpölyög a sok ember, de nem hömpölyög semmi, csak a fáradtság, mintha minden elfáradt volna, igen, még a napfény is, attól a pár embertől, aki szembejön, úgy látszik, ennyi is elég neki.

   Barossgáborutca-Józsefattilaút-Zsolcaikapu-Busz­pá­lyaudvar-negyedóra. Ez a mantra: mondta az egyik fáradt ember, arra menjünk, negyedóra, aztán elvonszolta magát, ment biztos a fáradt lakásába, vagy meginni valami fáradt kocsmában egy lassú, meleg, darabos sört, vagy mittudomén, elment, nekünk meg a mantra.

   Jó a mantra, Vera éhes, ketten megyünk, jó helyre, oda akarunk érni, időben, negyedóra, oda is fogunk, rendesek ezek a helyiek, megvan a Baross, de ez is milyen. Mért nem jár itt semmi, nem mintha kéne, negyedóra gyalog, akkor meg minek. Szép ez a táj, pedig kopott, barnásszürke, inkább, mint Pest, por van, pedig nincs is, por van, nem a levegőben, mért olyan, mintha kockakő volna az úton? Elkapom a szemem róla, az előbb még aszfalt, most meg kockakő, macskakő nevű, ahogy mondják, ha meg ismét odanézek, aszfalt, olyan aszfalt, hogy macskakő. Vera éhes. Negyedóra, nem baj, lesz még idő, majd veszünk valamit, a buszon megeszi. Nem kaját hoztunk, lesz majd, ahova megyünk, húsz sör követ, húsz dobozos sör, barna gördülő táskában, öreg kövér tacskó, húzni kell, néha csahol, fel-felcsattognak a kerekek, járdarésen, huppanón. Fáradtak a rések, a huppanók csak hevernek, vékony por rajtuk, nem a levegőben, nem száll fel, nem kavarog, nem szmog, az itt másból lehet, ahány ház, annyi szokás, minden város más szmogot izzad, szárazon izzadnak a városok. Vera éhes, csahol a táska, hol vannak az emberek, mióta jövünk, mért csak ez a három-négy járókelő, az se néz sehová. A por mozdulatlan, fölötte lankad a fény, nem lankad, roskad, lassan, véglegesen, bronzul, itt a sarkon, Tüzér nevű utca sarkán. Kifordul egy ember, nem önmagából, ahhoz fáradt, jobb is, csak a keresztutcából, Tüzér utca, dobozos sör , nem üveges, bírja, nem törik össze, Vera éhes, majd az állomáson, negyedóra, összehorpadt kóláspohár, piros, a barna-szürkében, nem moccan, fáradt, körberoskadja a fény, ami zuhog még föntebb, nyár van, nagy meleg, Miskolcon talajmenti ősz, vagy csak itt, ahol megyünk.

   Szép ez mégis, ez a kopott, álló pátosz, valami rejtelem is szivárog belőle, biztos máshol élénk a város, rittig nem ott megyünk, le van szarva, olyan ez, mint az élet, úgyis hiszünk benne. Hogy nem sokkal odébb, pár utcányira, csak párhuzamosan, ott a saját lakás, utazások, szép homlokzatok, nem-számít-mennyi-a-kávék, nem-számít-mennyi-a-sörök, jön majd egy utca, ami odavisz, most nincs még, de jön majd, vagy megérkezünk a célba, az éppen aktuális jóba, bejön a terv, aztán onnan megyünk tovább, egyre szebb síkokon, egyre gazdagabb lélek, mind elégedettebben, mind magasabb fényű elégedetlenségek miatt, jön egy utca, ami arra fordul, időben elérve a cél és nem jön velünk amiben eddig, nem miattunk volt, nem belőlünk, másokból, akikhez semmi közünk, ideiglenes társainkból, nem hurcoljuk, csak megyünk benne, nem is benne, ki belőle, és gyorsan.

   Vera éhes. Barossutca-Józsefattilaút-Zsolcaikapu-Buszállomás-negyedóra. Tíz perc. Már csak tíz perc, vagy csak öt, mennyi az idő, Szívem, igen, csak öt, biztos nagyon rövid az a József Attila-Zsolcai, különben itt ragadtunk, nem érünk oda időben, elmegy a busz, de nem hiszem, csak tudják a helyiek, kedvesek ezek itt. Csak mindenki fáradt.

   Valami apró szelek lehetnek, egész a talajon, egész kicsikék, a por meg nehéz, a papír zsebkendő megmoccan, összegyűrt, leveles, gömbölyű, nem úgy, mint a káposzta, abban élet van, ebben valami fehér restség, a barna-szürkében, a nehéz porban, a néhány szembejövő közt, mennyi még a József Attila, bocsánat. Mondtam én, mindjárt itt lesz, ott balra, abból lesz a Zsolcai kapu, majd figyelünk, bár minek, nem lehet észrevenni, ott meg már meglátjuk, szedjük a lábunk! Ezek a fák, itt fák vannak, rajtuk a nehéz por, köztük a fáradt fény, Barossutca-Józsefattilaút-Zsolcaikapu-Buszállomás-negyedóra, nem moccannak a levelek, nincsenek is leveleik, csak a lomb van egy tömegben, áll, merev izmokkal tartják, magukat, a fák, fáradtak, mindegyik, elmaradnak, letelt.

   Hamis a mantra, letelt. Nem negyedóra, de az a kereszteződés, az a József Attila út lesz. Vera éhes. Az is marad. Nem veszünk enni, így nem fogunk már ráérni, majd eszünk, ahova megyünk ott lesz, mindegy, olyan, mint az élet, mindig hosszabb a barna-szürke, szokjuk meg, nem lehet megszokni, mindegy, a buszt még elérhetjük, van velünk húsz sör, biztonságban, csaholó táska őrzi, jó helyre megyünk, jó a cél, az irány is, reméljük, mi úgyis mindig remélünk, kedvesek ezek a helyiek, miközben lassan, fáradtan úgy látszik, gyorsabbak, mint mi, vagy tévedés, tévedtek, valami profán magyarázata lesz, ennek, mint mindennek, barna-szürke, száraz, izzadtságszagú magyarázat, szmog a léleknek, mindenütt helyi, mégis otthonos, ózonban szédülnénk csak úgyis. Ott elöl az a srác, aki a korlátnak dől, száz méterre, kb., csak el ne menjen, míg odaérünk, oldalt az indusztriál. Üzem, teherporta, parkoló, lakóház, Józsefattilaút, itt bezzeg vannak kocsik, sok, szürke kocsi, barna kocsi, ahogy jönnek, úgy szürkülnek-barnulnak, fürgék, de az egész mégis olyan fáradt, a surrogásuk, itt a József Attila úton, csak el ne menjen az a srác, szia, mennyi még a Buszállomás innen, ó. Bazmeg, Szívem, az a busz, az el fog menni, elmegy, mostmár el, nem érünk oda, nem a fenét, odaérünk, majd indul másik, ha nem indul, megyünk stoppal, nézd, arra már színesebb, a város, nézd, mint egy vízesés, hogy veri ott beljebb a földet a fény, lehet, a belváros az ott, oda megyünk, azon át, az ott mindig van, más sík, más tér, ott a Buszállomás, azon túl a cél, nézd, a homlokzatok mind frissen festve, megyünk másik busszal, stoppal, visszük a húsz sörünk, meg magunkat, majd eszünk ott, ahova megyünk, ott van, és nem adjuk fel, nem szoktunk mi olyat.