Makkai Ádámnak, aki sohasem élt Kovásznán, a

Székelyföldön, de mégis ezer szállal kötődik  ide…

1. Bemutatkozás

A Kárpátok… A Kárpát-haza, a hajdani szentistváni Magyarország köréje karéjló gyönyörű hegyvonulattal. Olyan ez, mint egy Agy! Európa agya, a világ agya. S ennek az Agy-Országnak − mely a legutolsó és  legvérzivatarosabb évszázadunkban feldaraboltatott, darabokra szaggattatott − az egyik legkeletibb pontján a Kárpátok lábai alatt, egészen hozzásimulva a kiugró meredekekhez bújik meg, de még él, szuszog, és nagyobbára magyarul szuszog  ez az egykori nagyközség, ma kisváros, Kovászna… A legenda szerint tündérek építették. Óriás-tündérek, akik a Tündérvölgy fölé magasló hegyen Tündér Ilona várát lakták. Ko olyan nagy volt, hogy amikor kikönyökölt a várból, a könyökével, karjával  a több kilométerre levő Kókorja − Kó karja − pusztát „könyökölte ki”, s a település egy akkora területen épülhetett fel, jöhetett létre, melyet az általa szőtt vásznával − „Kó vászna” −  be  tudott keríteni. Igen, a legenda szerint. És hogy kell legyen igazság ama legendában, bizonyítja a táj tündéri szépsége, a panoráma, ahogy a Kovásznához közeledők előtt kinyílik a táj, s úgy húzódik be a rákaréjló gyönyörű hegyek alá a település, „mint a gyermek anyja kebeléhez”, mintha ott védelmet keresne, óvást, szeretetet. Kell(ene) is az az óvás, hiszen épp itt, e hajdani határ-menti települések láncolatával ér véget nyugat, a nyugati kultúra, a nyugati kereszténység kultúrája, és kezdődik el Bizánc. Kezdődik, kezdődött volna, ha a románság át nem jött volna eme gyönyörű hegyláncokon, át nem jött volna, be nem lakta volna maga is ezt a tájat, hozva a más szót, a más gondolkodásmódot, a más kultúrát, mely egyébként maga is itt, a magyar óvó szárnyak alatt fejlődhetett ki, született, születhetett meg, borulhatott virágba.  És e más gondolkodásmódot hozva, a tőlünk, a miénktől idegent, lelkeinkre pányvát dobott, s nem csak a földünket − melyet már megkapott az idegenek ajándékaként ama szomorú 1920-as június 4-i napon −, de a nyelvünket, kultúránkat, a lelkünket is el akarja venni tőlünk… Itt, a Kárpátok már bennünket nem védő karjai alatt…      

2. Akkor… Igen, akkor, amikor Ignácz László tiszteletes úr a kovásznai református templom szószékéről az igét hirdette, és amikor … lánya, a kis Rózsa az Isten Házához simuló parókia kertjének, udvarának  szelíd almafái alatt  a mindenkori gyermekek gondtalanságával szaladgált,  még csend övezte a tájat. Árpád magyarjai, vagy e magyarok „orbai székelyeknek” is nevezett ágához tartozó kovásznaiak úgy húzódtak meg többnyire tornácos, keskenyebb végével a település útjaihoz tapadó házaikban, mintha alig mozdulna az idő. Sepertek itt végig viharok, olyanok is, amelyek ledöntötték az akkor nem sokkal előbb „megkopaszított” Kopac oldal fenyőfáit, s olyanok is, melyek a haza védelmére szólították  a „katona rendi” lófő vagy gyalogos határőr-székelyeket, akik vérükkel adóztak az ezeréves magyar hazának, mégis, mintha még állt volna az idő. Csend, a megszokott élet  folytonosságának sok évszázados csendje ülte volna meg ezt a gyönyörű, a bércek lábának neki futó, egy ideig még lapos, aztán lassan emelkedni kezdő tájat. Benne élt a település közössége a „rendtartó székely falu” megszokott  rendjében. Az utcákon libák gágogtak, mentek a falut kettészelő Kovászna pataka felé, hogy ott úszkáljanak, majd  meg-megrázzák felborzolt tollaikat. Reggel  disznócsordák, tehéncsordák − nem is egy, mert a nehéz munkának nemcsak gyümölcsei, de a szükséges betevő falat biztosítékasi is voltak az állatok. S szinte minden utcának külön csordája volt − indultak a közeli legelők felé. Távolabb, fent a havasban, a hegyi pusztákon is legelésztek állatok, a vajnafalvi románoknak − akik juhászként jöttek át a hegyeken, s máig is fő foglalkozásuk a juhászat − a juhai, vagy a magyar gazdáknak is a  velük őriztetett juhai kint legelésztek az esztenák környékén. S  kint legelészett a rideg-marha-állomány is, a fiatal tinók, bornyak, meddő tehenek, élvén ők is és a rájuk vigyázó serdülő-gyerekek is az élet folytonosságát, zavartalan rendjét. A  még kapálásra alkalmatlan kisebbek disznócsordát őriztek, majd a marhákat őrizték kint a havason, aztán  jött a mezei munka sírig tartó egyhangú változatossága. A közösség választotta bíró és elöljáróság vigyázta ezt a rendet, melyben szabályozva volt minden. A gazdaság-gazdálkodás természet-irányította, ehhez az irányítottsághoz hozzáidomuló rendje, a közbirtokosság rendje, a közbirtokossági erdőknek a közösséget is eltartó működés-rendje, az őszi és téli fonóházak rendje − ahol talkálkozhattak a fiatalok, s miközben  előkészítették a család szükségleteit − öltözékét, textil és gyapjúholmiit biztosító szövéshez a fonalat, egymást is megtalálhatták, megszerethették a fiatalok, hogy aztán jöhetett az udvarlás, a szerelem ugyancsak hagyományoktól és közerkölcstől irányított rendje. S  még a vackor almák − melyekből az önfenntartó közösség az ecetet készítette − begyűjtésének is megvolt a szinte megszeghetetlen szokás-rendje. Mert a természet vadon termő javaiból is kellett mindenkinek részesednie. A falu eltartotta minden gyermekét, ott nem halhatott éhen, vagy nem maradhatott sem hoppon, sem koppon senki. 

Nos, ebbe a rendbe születtek bele a mindenkori gyermekek, ehhez a rendhez idomultak hozzá a fiatalok,  hogy átvegyék a közösség törvényeit, s aszerint éljenek ők is…

Így indult el a XX. század, így, ilyen körülmények között kezdett csorgadozni a maga is Makkai ivadék kis Ignácz Rózsa élete csermelye, pataka, hogy aztán már az alig eszmélő gyermek szemtanúja lehessen a felgyorsult időnek és azoknak az apokaliptikus változásoknak, melyek az egész világot megrázták, de talán mégis leginkább ezt a Kárpát-hazát, melynek recsegve-ropogva kellett széthullania, darabokra szaggattatnia. 

3. Magyar táj…

Székelyföld, mondjuk erre a Kárpátokra rátapadó, a Kárpátok két vonulata közé beszoruló fennsík-láncolatnak, és az azzal szomszédos, közvetlenül hozzá- vagy köréje karéjló külsőbb vonulatoknak, az Olt és Maros felső folyása völgyének, a Feketeügy-völgyének, fennsíkjának, a Nagy-Küküllő völgyének, a Kis-Küküllő felső folyása-mentének, a mindig zavaros Nyárád vize mentének. „Zavaros a Nyárád, nem akar megszállni”, kezdődik a gyönyörű, enyhén szomorkás ének, mely áttételesen, hangulatában, szomorkás reménységében mintha sorsot is idézne.  Egy nép sorsát, egy közösség sorsát. A székely közösség lelkét, sorsát, mely itt él ezen a tájon, ezekben a völgyekben, a legenda szerint  immár több mint másfélezer éves hazájában, a Székelyföldön, ahol azóta is várja Csaba királyfinak a Hadak útján elnyargalt serege visszatérését. 

Ez  a legkeletibb része az egykori országnak. A legkeletibb, melyet a legöntudatosabb magyarság népesít be. Termékeny nép volt a székely, belakhatta, benépesíthette volna egész Erdélyt, ha épp  székely-mivoltunkból fakadó sorsunk másképp nem hozza. Szabad székelyek voltak eleink, „rendi nemzet”, mely vérével szolgálta a hazát, védte keleti határainkat, s ezért széles körű kiváltságjogokat élvezett, többek között azzal a bizonyos „rendiséggel”, azaz azzal, hogy nem volt jobbágy, s bárhová kerülhetett légyen a hazában, szabad mivoltától nem fosztathatott meg. Ezért volt az, hogy belső Erdély grófjai, bárói a földjeik megműveléséhez  szükséges jobbágy munkaerőt „külföldről” biztosították maguknak. A határ, Erdély földjének bérchatára látszólag békés szándékkal érkezőket nem nem befele, bejönni  akadályozta meg, hanem kifele, kimenni, elmenni innen. Bejönni, betelepedni  lehetett, kimenni kevésbé. És aki ebbe a tündérkert országba bejött, nem is vágyott el innen. Jól érezte, s jól is érezhette itt magát, mert csoda-ország volt ez. Csoda-ország, szabad ország. Szabad ország a jobbágyoknak és nem jobbágyoknak egyaránt. Nemhiába iktatták törvénybe még 1568-ban ama híres-nevezetes Tordai Országgyűlésen a Lelkiismeret Szabadságának törvényét. Hogy itt, Erdélyben  mindenki szabadon vallhatja - gyakorolhatja vallását, s ennek társaságában − nyilván −  nyelvét, kultúráját, senkit ebben nem akadályozhatnak meg ezen a földön. (Ej, ha ilyen törvényeket hoznának a mai törvényalkotók is!)  Így  gyarapodhattak, kaphattak-kaptak védelmet a szászok, s így gyarapodhattak „lelkiismeretük szabadságában” az ortodox románok, benépesítve Erdély lankás tájait, hegyeit, domboldalait, majd behatolva a völgyekbe is. Ám a Székelyföld megmaradt magyar tájnak. Ma is; 90 évvel a trianoni diktátum után még 80-90%-ban magyar. Népfölöslegünket − sajnos − nem a belső-Erdély kipusztított tájai felé irányította a történelem kényszere, épp e szabad-mivoltunk hozta, hogy nem kellettünk urainknak, s áradt, évszázadokon át áradt át a székelység a Kárpátokon. S ott, Moldvában és Munténia északi csücskén részben a csángóságot gyarapítottuk, erősítettük ideig-óráig, amíg ott ezt szél ellenében, a lelkiismeret szabadságáról még hallomásból sem tudó országban lehetett, részben − a vad  idegenek közé kerülvén − beolvadtunk. Beolvadtunk, mert a román fejedelemségekben nem volt sem szentistváni hagyomány („tiszteld az idegeneket!”), sem türelem, sem megértés a más kultúrákkal szemben. Ott  más szelek fújtak. Ott az „idegeneknek” nem állított a hatalom iskolákat, mint Erdélyben tették „Torda szellemében” fejedelmeink, Lórántffy Zsuzsannáink. Nem is volt ott nyoma sem ilyen gondolatnak. Hogy minden nyelv, minden kultúra, minden vallás érték! Nem! Nem  virágoztatta a kultúrájukat, hanem minden  eszközzel a megsemmisítésükre tört, s tör még ma is e hatalom. És most már ezt teszi Erdély ajándékba kapott földjén is, s épp visszájára fordítva fizet, fizet meg azért az autonómiáért, vagy legalábbis annak a szelleméért, amit itt  szabadon élvezhetett évszázadokon át. Ordas törvényével fizet. Ráront a nyelvre, a nyelvünkre, mely nekünk szent, mint ahogy nekik is az övék, ráront évszázados törvényeinkre, „rendtartó” falvainkra és városainkra, csizmás talpakkal ront rá, a begyűrni-betapodni durva szándékával. S hogy még vagyunk, létezünk, akaratuk ellenére van ez. A szórványok óriási holt-tengerét már sokhelyütt megtisztították. Felfalták, elnyelték ott élő nemzettársainkat.  Itt, a tömbben, a perem-tömbben még tart, kitart a magyarságunk, bár a pusztítás itt is óriási. Az ütemterv itt: a városok lakosságának a fellazítása − betelepítésekkel, rombolásokkal s azt követő környezet-idegen szellemű újraépítésekkel −, majd fokozatos pusztítás, a múlt pusztítása, s az egykori lakosság elnémítása,  felfalása. Aztán majd − valamikor − jöhetnek a ma még színmagyar falvak. Amiként már azok eltüntetésére is született terv, Ceauşescu hírhedt falu-rombolás terve. Ez a mostani − onnan nézve − egy átmeneti állapot. Hogy minden beolvasztó akarat, törekvés ellenére még vagyunk.  

4.Kultúratermő táj

Igen. Kultúratermő táj ez a Kárpátok magas fennsíkjain nyújtózkodó Székelyföld, kultúratermő táj, és kultúratermő az annak a délkeleti csücskét képező Orbai-szék. Sokan keresték a magyarázatot arra,  miért adott annyi nagyot ez a peremvidék! Országperem! Azért-e, mert itt jobban  keveredett, keveredhetett, s ezáltal frissülhetett a vér! Vagy egyebekért. És az a vér az itt maradt, itt a szélek szélein mégis a leginkább magyar, székely-magyar. Mondhatni, a keveredés itt minimális, így hát nem ez lehet az ok. Talán inkább az, hogy itt az átlagosnál hamarabb alakult ki a tudásszomj, a gyermekek taníttatásának a vágya. S ez is inkább kényszerűségből. Sovány és kevés lévén a föld, kevesebb az átlagosnál, hiszen a határok felmentek a hegyoldalakon, erdőségekbe mentek, felszántható, megművelhető föld igen kevés volt. S hogy ez is ne darabolódjék fel, osztódjék el a számtalan gyermek között, ezért jött be a szokásba, hogy a legnagyobb fiúgyermek ottmaradt az édesapja mellett földet művelni, a kisebbeket elküldték a nagyenyedi kollégiumba tanulni. Háromszékről. S Udvarhelyszék fővárosa, Székelyudvarhely, valamint Marosvásárhely is valóságos iskola-városokká alakulhattak. Így lett, lehetett, vagy kellett hogy legyen  itt a szokás a koponyák kiművelése. És a kiművelt koponyák szellemi teljesítményekkel hálálták meg az iskolának, a szülőföldnek, hogy tanulhattak.  Így nőhetett ki ebből a talajból, tájból híres tudós professzorok, írók, kutatók, világjáró felfedezők sora. Az alig több mint 4-500 lakosú Csomakőrös nemcsak Kőrösi Csoma Sándort adta; hanem egyetemi tanár írót is adott Debreczi Sándor személyében, püspököt is adott Nagy Gyula személyében. És Papolc… És Zágon. (Igen, Zágon, mely felé egy halovány csillag mutatott, amikor a nagy szülött, Mikes Kelemen − a régi magyar irodalom egyik legnagyobb egyénisége a száműzetés keserű kenyerét ette.) És még ott, a messzi Törökországban is teremni tudott, csodálatos életművet tudott alkotni. Akárcsak mint Kőrösi Csoma Sándor, aki világ-viszonylatban is kiemelkedőt nyújtott a tibetisztika megalapozásával. Zabola adta a fejedelemség korában Basa Tamást, aztán később  gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeumegyesület és a sepsiszentgyörgyi székely Mikó Kollégium megalapítóját, létrehozóját. És Gelencéről indultak el a Fejér testvérek, akik színészetet teremtettek Erdélyben, ott voltak a Kolozsváron 1792-ben megalakult Nemes Jádzó Társaság megalapítói között. Vagy Barátoshoz, illetve az ugyancsak orbai-széki Lécfalvához kötődik Barátosi Balogh Benedek neve, aki Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain indult el Mandzsúriába megtalálni rokonainkat. Vagy az onnan légvonalban alig 15 km távolságra levő Szentkatolna adta Szentkatolnai Bálint Gábort, minden idők egyik legnagyobb nyelv-zsenijét, a magyar-mongol kapcsolatok kutatóját. És Kovászna. Kovászna adta Ignácz Rózsát,  a XX. század magyar prózájának egyik leg-nemzetközpontúbb,  a magyar sorshoz − és micsoda sors volt ez! különösen e szörnyű században − íróját. Nemcsak a magyar-veszést, de a kommunizmus szörny-birodalmát is alig akadt, aki hitelesebben ábrázolta volna nála. És itt született Fábián Ernő, a II. világháború utáni Erdély egyik meghatározó szellemisége. És itt élt, s itt alkotta meg csodálatos életművét G. Olosz Ella, magyar textil-művészet egyik kimagasló alakja. Ha csak a felsoroltakat vesszük is számításba, innen, erről a tájról kelet felé fordultak a tekintetek. Magyarország legkeletibb pontjairól nem befele, nyugat fele,  hanem kifele, elsősorban nem a belső ország, hanem a messzi tájak fele. Ignácz Rózsa is első irodalmi sikereit keletre tekintő könyveivel, a Született Moldovábannal és a Keleti magyarokkal érte el. És ma is kelet fele fordulunk, amikor évi rendszerességgel a szakirodalmat is ösztönző Kőrösi Csoma Sándor Napokat, és azokon belül  tudományos konferenciák tömkelegét. Kárpát-medencére kiterjedő hatósugarú képzőművészeti kiállításokat rendezünk. Mert a Csoma-életmű is Keletben gyökerezik. Termett és terem hát ez a föld, értékeket termett és értékeket terem. Csodálatos hagyományrendet őrizett meg, csodálatos népköltészeti kincseket „konzervált”, mentett meg a feledéstől,  s szinte állandó jelleggel építette a magyar szellemet, gazdagította szellemi értékeinket.   

5.Világégések hamujában…

A XX. század magyar tragédiáiból jócskán részesedett a Székelyföld.  A székelység lett az 1900-as évek Európájának első földönfutó népe, amikor 1916 augusztusában a románok hadüzenet nélkül átlépték a védtelen határokat, és a nép menekült. Kiürültek falvaink, menekülők tömkelege lepte el az utakat, egy egész nép hagyta ott tűzhelyeit, otthonát, javait, és mentek, mentek napszállta felé. Ki szekérrel, ki a rendelkezésre bocsátott vagonokban. Széthulltak családok, elveszítették egymást szülők és gyermekek, férjek és feleségek, ki így, ki úgy ismerte meg a hontalanság keserű kenyerét. A magyar hadvezetés minden település menekülőinek más és más „befogadó” települést jelölt ki, valahol a mai csonka ország keleti területén. Mintha már akkor tudták volna, hogy hol fogják meghúzni az új határt. Az orbaiszékiek pl. Békéscsaba környékére kerültek. S bár a betolakodókat viszonylag hamar kiszorították a frontról ide irányított magyar és német haderők, mégis voltak, akik majd három év múlva látták viszont kifosztott, ablakok, ajtók nélkül tátongó házaikat, és újra kellett kezdeniük az életüket. És nem csak az ekkor elmenteknek, elmenekülteknek, mindenkinek újra kellett kezdenie a küzdelmet az otthonért, a létért, s ettől kezdve azért is, hogy önmagát megvallhassa. Amikor  1918 késő őszén másodszor is védtelenül maradtak a határok, és még leírni is fura és megdöbbentő 90 év távlatából is: a magyar kormány rendeletére történt ez. Az ország akkori új urai rendelkeztek így, talán azért − mert ama kormányban  olyanok (is) ültek, ülhettek,  akik tudták ezt − hogy  a lesben álló, 16-ban ama orvtámadás ellenében (titkos szerződéssel) felkínált Kelet-Magyarországot, a Mi féltett, szeretett hazánkat, ahol otthonaink álltak − ismét hajuk szála görbülése nélkül, akadálytalanul vehessék birtokba.  Jöttek is, nyíltan vagy csak úgy, mintha csak nézelődni, széjjelnézni jöttek volna, jöttek, megálltak falvainkban, aztán ott is maradtak, mint az új  hatalom képviselői a bejövő  román csapatok. Senki sem kérdezte meg tőlük, miért jöttök, mit akartok. S mégis tudta mindenki, hogy miért. A bábként, orránál vezetett Károlyi Mihállyal megakadályoztatták az ország odahelyezett árulói, nehogy védje magát, szülőföldjét ez a szerencsétlen nép. Így kezdődhetett el a 90 év óta tartó babiloni fogságunk, rabságunk. De ezeket az apokaliptikus időket Ignácz László tiszteletes és családja,  serdülő lánya már nem Kovásznán élték meg, élték át. A pap vándor madár, oda megy, ahová hívják. És őket Fogarasra hívták, Fogaras országba, Erdély románságának egyik központjába, hogy ott égessék, óvják, védjék a kialvástól a magyar megmaradás gyertyáját, ott hirdesse szárnyaló hangján a tiszteletes az éltető igét. És ott érezze, élje meg Rózsa lánya, ott, a frissen ácsolt kereszt alatt a golgota útját.

5. Harc  megmaradásért

Nemcsak 90 év óta, 1920 ama június negyedikéje, hanem már 1916 nyárvége, sőt, a történelembe visszanyúló hosszabb idők óta  elkezdődött a székely nép kálváriája. És elkezdődött a  megmaradásért vívott keserű, fegyvertelen harc is. Mert − szemben, vagy épp eltérően a székelység hagyományaitól −, fiaink már nem azért kapták a fegyvert, hogy az ezer éves, hanem hogy az egy-két, három vagy tíz, húsz, ötven éves idegen országot védjék, mely már nem volt az övék, melynek csak tartozéka, préda-területe volt az elvétetett szülőföldjük. Az új hatalom határozott, nem is rejtegetett tervvel indult. Véglegesen, örök időkre bekebelezni az ajándékba kapott területeket. Bekebelezni nemcsak politikailag (a tiltó és büntető hatalom révén), de gazdaságilag (a javak birtokosává lenni ott), kulturálisan (elsorvasztani az ott élő nép kultúráját, s helyében „megajándékozni” az elgyökértelenítetteket a többség, vagy ahogy ők mondták: „az ország” kultúrájával). És a más nyelvvel, a „hivatalossal”, melyet nagy lobbal tettek rövid idő alatt teljhatalmúvá a hivatalokban, iskolákban, mindenütt. Igen, az iskolákban is, mert a munkát „lent” kellett kezdeni. Hová is lett szinte egyik napról a másikra a tavalyi hó! Az Osztrák-Magyar Monarchiában a román iskolák tömkelege működött, állami és egyházi iskolák, ahol csak fakultatív nyelv volt a magyar, aki akarta, tanulta, aki nem akarta, nem tanulta. És most: az egykori fakultatívból tiltott lett. A Székelyföldön kisebbségnek nevezett többség, sőt, döntő többség azzal védekezett, hogy saját összeadott krajcárjaiból csetlő-botló, élni is alig tudó, éhbérért alkalmazott tanítókkal − hiába, nekik is részesedniük kellett a nemzet kálváriájából − egyházi  iskolák tömkelegét hozta létre, s működtette a papilakokon, kántori lakásokban. Mert a régi iskola-épületekre rátette a kezét az állam. Ahol tehetősebb közösségek éltek, erre is akadt példa,  újabb épületeket emelt a nép erre a célra. Így a hatalom harca egyszerre kettős lehetett: az átvett intézményekből teljesen eltüntetni az itt élő nép anyanyelvét, ama újonnan létrejött, állami támogatás nélkül működő küszködő iskolahálózatot megfojtani, megakadályozni, hogy azok működhessenek, majd rendre betiltani. Az első huszonkét év roppant eredményes volt, mármajdnem tabula rasa-vá tétetett egész Erdély. Az egész Székelyföld. Ám jött a Bécsi döntlés, a 45 utáni újrakezdés − a szándék mindig ugyanaz maradt, de a cselekvés módszereit, a taktikát mindig az új időkhöz kellett alakítani. Aztán  Ceauşescu ismét tartolt, gyalulta, arcukból kifordította  falvainkat, városainkat,  de jött '89, s így nemcsak a magunk erejének, a történelem forgó kerekének is köszönhetjük, hogy még vagyunk, hogy megadatott a lehetőség az újabb és újabb feltámadásra, újabb és újabb talajnyerésre, küzdőtér nyerésre, ahol folytatni lehetett a harcot, a ma is tartót, a véget nem érőt.

Kovászna, s egész Orbai-szék részei, tartozékai a Kálvária-földnek, s a nép, az itt élő nép minden tagja a maga módján keresztvivő. A kereszt alól kilépni, kibújni csak önmegtagadással, önfeladással lehet. A magad, a néped, identitásod megtagadásával. Úgy, hogy átállsz a jól érvényesülők közé. S így mented életedet. Ilyenek is vannak. Vannak már elveszettek. Beolvadtak. A hatalom módszerei közé tartozott a népcsere is. Elszakítani a gyökéradó szülőföldedtől, „áthelyezni” olyan környezetbe, ahol nincs számodra megtartó közösség. S otthon  is szétverni, szétzúzni a közösségi hagyományokat, a közösség rendjét, elerőtleníteni, idegenek odairányításával fellazítani azt, megakadályozni, hogy évezredes szerepét gyakorolhassa. Hogy elvétessék tőle a föld, a hatalom és a dicsőség… Minden, ami joggal vagy jogtalanul, de mindenképpen megszenvedve azt, az övé lehetett.

6. A Föld értékei…

Kovásznát az ezer forrás városának is nevezik. Csodálatos bőséggel buggyannak itt fel a jótevő vizek, melyek nemcsak ízletes italok, de képesek a betegségek gyógyítására, az egészség visszaadására is. És ugyanott, ha leásnak − sokszor elég méter, másfél méter − jótékony gázak jönnek fel, s gyógyító gödrök, vagy ahogy a helyiek mondják, mofetták, hozhatók létre,  amelyeknek széndioxid-töménysége csodákat eredményezhet az érrendszeri betegségek gyógyításában. Valamikor ebből élt az egyébként rossz termőtalajra épült  falu népe, vendégeket fogadott, minden házban készítették a gyógyító fürdőt. Ma már ez, a természet-adta életforrás elvétetett a néptől, az állam, vagy az általa létrehozott részvénytársaságok zsebét gazdagítja. Ám így is híres gyógyító hely ez, a világ minden részéről jönnek ide betegek, olyanok is, akik mankóval érkeznek, s mankó nélkül távoznak. Vagy lábuk levágására ítéltettek, és itt enyhülnek bajaik, vagy vissza is állhat egészségük. A táj hát nemcsak csodálatos, de természeti adottságok tája is, és ezek az adottságok  átnyúlnak az időkön, meghazudtolják a történelem változásait, ezek itt majdnem hogy öröknek mondhatók. És az "életek"-, a város-, sőt a Székelyföld sok-sok települése bejáratánál az idők ködébe visszavezethető múltú kapuk, székelykapuk. Nap-Kapuk állnak, melyeknek vissza-visszatérő felírásuk: Áldás a bejövőre, béke a kimenőre… Vendégszeretet, béke és áldás várja az ideérkezőt. Sokunknak szülőföldünk ez. Régi mondás: itt nem halhat éhen senki. Mert mindig akad itt segítő ember, közösség, mindig akad itt segítő jóság. Mély gyökerei vannak ennek. Hegyeink − melyek hajdan védtek is minket − ma már inkább szimbólumaink. S egyben: szépség-szimbólumaink is. Mi hisszük: a világ egyik legszebb tája ez. S amit nagyon hisz az ember, az úgy is van.

*

A ránk zúdult förgetegek, az élet csendes csörgedezését megakadályozni akaró viharok, történülések még fojtogatnak. De az itt élő nép úgy, ahogy tudja, védi bástyáit, védi állásait. Küzd saját sorsa ügyének a kezébe vételéért. S büszke magyarságára, székely-magyar mivoltára, nyelvére, kultúrájára, s büszke e csoda-táj szépségére, gazdagságaira is. S mindezeket a magáénak érzi. Ezért jelennek meg egyre több település „kapujánál” ősi írásunkkal, a rovásírással  kiírt helységtáblák, és ezért jelennek meg egyre több intézmény kapuján − ahol a félelem nem akadályozza me ezt − az  égszínkék és meleg-ezüst sávos, nap- és hold-szimbólumos székely zászlók. Mintha azt mondanák: ezek mi vagyunk! És hogy: ez a mi hazánk!