Az urban legend makacs dolog, köti az ebet a valóhoz. Ha egyszer valami a városi legénydáriumban felüti a fejét, ember legyen a talpán, aki csírájában ragadja torkon az eredetet, s szálazza csupaszra a gubancos bogokat. Nincs ez másként a nyitott kapuk városában, a mára megkopott „kicsi a Bors, de Miskóc” mondás bölcsőjében sem, hol önmagában nem lehet rettenetet kelteni a gonosz Anti portás vizionálásával, hisz ha ott van, hát mindegy is, melyik oldalon éppen. Döngetni meg csak nem fog, nevetségessé téve magát indulatilag, meg különben is, miért akarna a tárvaságon fogást keresni valaki. 

   Szomorú idők jártak a hódoltság idején a városra. A Nagy Lajos királyunknak köszönhetően korábban virágzó mezőváros, nem lévén vámszabad terület, ebek harmincadjára került. A reguláris hadviselés révén falakon belülre került török a monetáris hadviselésre váltott, sarcolt, ahol tudott. Népet nyomorító defterdáridóktól visszhangzottak a girbegurba utcák. Ezekre a vérzivataros esztendőkre teszi a fáma a titokzatos Sötétkapu felépülését is. Azt beszélik, a helyi építőmester vezetésével díszes kompánia dolgozott lakóépületek felhúzásán, adóügyi vonzat szempontjából erősen megkérdőjelezhető módon és összetételben.

   Volt ennek az építőmesternek egy szépséges leánya, kit csak feszes kísérettel engedett közlekedni a városban, s drákói módon akadályozta meg, hogy bárki a közelébe kerülhessen, netán szót váltson vele. 

   Történt egyszer, hogy a városba vetődött egy diákforma ifjú, aki a piactéren sétálva megpillantotta a leányt, kinek kísérője éppen az egyik kofával tárgyalva néhány lépésre lemaradt védencétől. Az idegen odalépett a lányhoz és megszólította. Nem holmi fáradt-fonnyadt szóvirágokkal kápráztatta el, sokkal inkább face to face lobbanatot indukált köztes terükbe. Keveset szólt, de nyugodt szavai mintha sokéves ismeretség talapzatáról keltek volna életre. Szócséplés helyett tekintetük beszélgetett abban a néhány minutumban, míg maguk voltak. A lányt elbűvölte a mély távlatokat nyitó, simogató pillantás. A rövid idillt a kísérő asszonyság felcsattanó hangja foszlatta szerte. Az ifjú lopva követte a tüneményt, és attól kezdve rendre a kiszemelt ház körül őgyelgett, lesve az alkalmat a találkozásra. Egy nap, már alkonyodott, a lány a kertben sétált, amikor az ifjú óvatosan a kerítéshez surrant és megszólította. Sokáig beszélgettek, azt hitték, maguk vannak. Fölöttük azonban, a ház erkélyéről avatatlan fülek gerjedtek haragra, melyek az építőmester fején lobbantak lángra. Még hogy a szerelem sötét verem, hogyha szoknyád megemelem! − dúlt-fúlt az imént hallottakon az atyai mivoltában felzaklatott pallér. Ez a semmirevaló belehabarodott a lányomba! Hebrencs habarcs! − füstölgött felindultan, és szörnyű terv fogant meg az agyában. Ajtót nyitok én neked a sötétségbe, hogy arról koldulsz te ördögfajzat! − sziszegte maga elé. 

   Még aznap este felkereste setét lelkű cimboráját, a hatalmas termetű, lapátkezű molnárt. Öblös ibrikekben meszely borok kerültek az asztalra, és mire végére értek a diskurzusnak, jócskán derengett már a látóhatár az Avas gerincén. Hogy miről folyt a szó azon az éjszakán, soha nem derült ki. Harmadnapra azonban eltűnt az ifjú a városból. Senki nem tudta, mikor ment el, merre vette útját. A lány vigasztalhatatlan volt. Az ifjú eltűnésének reggelén nem szúrt szemet a molnár, aki szekerével megállt az építkezés előtt, egy jókora zsákot emelt le róla és hajította azt az építőanyagok közé, és amelyből azután az építőmester finom, porszerű valamit kevert a kötőanyagba. Két, éppen elkészülő lakóház között széles, boltívvel fedett átjáró épült. Az építőmester az utolsó simításokat a saját kezével végezte el, miközben vidáman fütyörészett, és amikor senki sem hallotta, a fogai között csak annyit morzsolgatott: Sötét verem gerjedelme helyett légy a Sötétkapu fejedelme!

   Évek teltek el az ifjú eltűnését követően. Julis, mert így hívták a lányt, sokáig várta visszatértét. Gyakran sétált át a Sötétkapunak elnevezett átjárón, és minden egyes alkalommal megborzongott a hűs fuvallattól, mely lágyan végigcirógatta orcáját. Aztán az idő lassan megtette, mit ilyenkor tenni szokott. Kérők sora vérzett el, de az időnként mézes-mázas, máskor meg fenyegetésekkel teli szülői unszolásnak és a múló idő szorításának kénytelen-kelletlen engedve a lány végül beadta a derekát, és igenlő bólintását követően az időpont is hamarosan kitűzetett. Az esküvő előtti este, későre járt már, a lány éppen barátnőivel töltött utolsó pártás sustorgásából tért haza az átjárón keresztül, a szokott enyhe légáramlat helyett azonban jeges förgeteg söpört el mellette. Megtántorodott, és hogy el ne vágódjon, két kezével a falnak támaszkodott. Hirtelen melegség öntötte el a tenyereit, amely azután egész testében szétáradt, és néhány pillanat múltán meghallotta a jól ismert, oly régen áhított hangokat. Szerelmem, Juliskám, kapu lettem! Felsikoltott a rémülettől, majd ájultan csúszott a fal tövébe. Egy hajnalban arra járó talált rá kihűlt testére, felcsúszott kabátját, kibomlott hajzuhatagát pergett vakolat borította be. Arcán mennyei béke tükröződött, szája sarkából mintha éppen mosoly indult volna neki a világnak.

   A lány halálát követő gyászban számtalan történet kapott lábra a városban. Aligha hallott bárki is akkor bizonyos Vilmosról a ködös Albionból, hogy egy másik építőmesterről, a kövekkel rendkívül mívesen bánó, de asszonyával sokat Kelemenkedőről már ne is beszéljünk. Vannak, akik váltig állítják azóta is: amikor telente, szeles időben, teliholdas éjszakán valaki átmegy az átjárón, s van mersze megállni és tenyereivel megtámasztani a falat, különös hangokat hallhat. Egyesek a lány által hallhatott verzióra esküsznek, mások, a népies változattól kissé urbánusba hajolva, Júliát vélnek kihallani a szél szavaiból. A mondat végéről viszont mindenki egyként nyilatkozik a próbát tevők közül: kapu lettem! 

   Hogy így esett-e a történet vagy másként, ki tudja. Száll az ének szájrúl szájra, és aki nem rest és kíváncsi, bátran járjon utána.