Sokat gondolkodtam azon, hogyan kezdjem ezt a recenziót erről a csajosan-figyelemfelkeltően rózsaszín kötetről, Simon Adri másfeledikéről. Arra jutottam, hogy nem írom le ide, hogy a szerző, a Ballantine's-os balett-táncos, égető 36 fokos plázájában így nyilatkozik a műről: „Szóval megjelent végre a könyvem. (...) ez baró. Szép lett, szolid, farzsebbemászó. És csak két hiba van benne: a szürke oldalak alul el vannak picit szabva, de ezek csak a fejezetcímes helyek, és túl sok a könyvben a pontosvessző. A következőben erre odafigyelek.” . De nem számolok be arról sem, hogy kiket tekint mesterének ez a mesteri másfelediket produkáló költőnő. Senkit sem fogok emlékeztetni arra, hogy − ahogy Zsírsátán hívja-írja − JA hatása tetten érhető a költemények jó részében, hogy Apollinaire, Pilinszky, Nagy László, Vörösmarty s sok mindenki más is felrémlik itt-ott. De arról sem, hogy Simon Adri szereti-e vagy nem a szonettet (szerintem egyébként szereti), s hogy tud-e vagy nem a formával bánni (egyébként tud). Nem fogok senkit sem irodalom-, sem olvasáselméleti és -szociológiai halandzsával traktálni. S hogy miért nem? Mert ha valaki elolvassa Simon Adri Komplemente című kötetét, akkor annak mindez nem fontos. Hiszen, amikor szín- és vegytiszta költészetet kapunk, lényegtelenné válnak az elméletek. Is. Csak az élmények a fontosak. Az ahák. A velem is éppen ígyek. A nahátok. Az ók. A csendek. A szavak és a szó közök.

Komolyan az éjszakáimba nyúlok, sűrűn, sötéten, amikor Simon Adri verseskötetét, az első önállót, kézbe veszem. Nem így terveztem. Gondoltam, napok telnek majd, mire a kötet végére érek. Hogy versről versre. Ezzel szemben egy húzásra, időt nem nézve. Egyszer, másszor, sokszor. Olvasom, csak olvasom Simon Adri szépszavait, a csempeszín magányt, a fruskaropogást, a kulcscsörgéstelenséget, a lánymeleget, a vérmosolyt, a migrén-városokat, a nyárhajat, a kínkapcsot, a fényhajót, az álomharangot, az agyvérszegénységet. Istencityt. Hagyom. Hogy ellengravitáljon, megéledjen bennem mindez. Hagyom, hogy simonadrisodjon velem a sűrű, sötét éj, hagyom, hogy belém injektálódjon világa, hogy csendes válságai az enyémek is legyenek, hogy kiegészítsem vele − magam.

Pedig nem könnyű olvasmány Simon Adri kötete. Olyan szósűrűség és szóteremtő képesség jellemzi, aminek értése igazán komoly odafigyelést kíván. Simon Adri nem olcsó költő, nem adja könnyen az élményt − lírájának befogadáshoz partner kell legyél, olvasó, s kell, hogy szeresd s ne vesd meg a kihívásokat, a rejtélyeket, s hogy elfogadd: nem lesheted meg minden esetben a titkokat.

Pedig mennyi szinteegysoros a versekben: a mélyhűtött szó belém szeretett; álmomban magam is alkonyodom; puha napfoltokban szálkásodom; dadogásig sikáló sírás; bénultságom ölelem beléd...s a félelmetes az egészben az, hogy bárhol ütöd fel ezt a rózsaszínt, nagy eséllyel futsz bele legalább egy ilyenbe. Borzongató. Már a lehetőség is. Ugye, érted-érzed?

Pedig semmi másról nem szól, mint róla, rólad, rólam. Rólunkmindenkiről. Férfiakról, akik külön szexuális traumákat is okoznak az evidenciákon túl, szerelmekről, akik ágyukon terítenek a filmhez, akikkel mosdani is jó, akiknek most a haza vagy. A sírásról és nemsírásról: „és sírni, az ma oly nehéz,/ és nem sírni meg főleg az”. Hajszesz ízű nőkről, visszeres nagyikról, megtelt határsértőnaplóról, délnek tartó kromoszómakonvojról, színlelt orgazmusokról. Fájdalomról, mely zsigeri, csillapíthatatlan. A költőségről. Hogy „Úgy jön rám a rím, mint a váltóláz” s hogy „Az a végső legrosszabb, ha/ nem lehet már megírni sem...”, hogy „Szerelmetlen verset kéne írni”, s hogy „Szilánkokra törni, ami szép”.

Sokfontos vers van a kötetben. Nekem sokfontos, jobban mondva. Jobban megmondva szerintem minden verse fontos. Ám, ha ízelíteni kell, ha csigázni fel, akkor nem hagyhatom szó nélkül a Majdnem az testvér-tükörszonett-párt, a függőség (v)iszonyáról szóló Függvényt, a pasis Célkeresztbent és a Filmet, a sodró Kémiát, s a varázsszavú Szorítótűz hidegébent, a Házam lángra gyullad-ciklusát, a Verkverset, s a kötetzáró Idegidő, terrorteret.

Törékeny nyugalom a köteté, a verseké. S a versek olvastán a bennem kialakuló is az. Mert érzem, Simon Adri költészete mögött történések, sorsok, cselekedetek, keskeny és széles utak, jó és rossz döntések vannak.

Minden szava tapad bele az emberbőrbe, s nyoma élethosszig megmarad. Bizony, nem béta-verzió − igazi ontológia ez a kötet.