A monogám költészet leckéiből

1.
Hogy mennyi minden kavarog
bennem (a kívül, mint büdös
karfiol — mindegy márkás tálban
vagy kiéheztetett marokban);
belakni bármivel még (?)  — se gyomor,
se nyelv nem áhítozik semmire —,
forró, esetleg fagyott maradék
mind csak a roncsolt torkot terheli,
és egyre fullasztóbb a langyos is;
a szavakról nem is beszélve, bár
velük tán még az élet enyeleg
s óvnak attól, ami előbb-utóbb
úgyis legyűr, hiszen belém rekedt,
ami már elviselhetetlenül
(mint egyetlen hanggá zsugorodott
egész, avagy posztmodor képzetét
keltőn) vérfagyasztó világdíjakban
és felhőkarcolókkal összevissza-
ütköző összegekkel konspirál.
Ki mondhatná meg, hogy a másnap
kódján milyen divatos egyveleg
neveztetik majd versnek? (jóllehet
megváltást mímelő szélhámosság csak,
szajha, kivel a jövő enyeleg) —
nincs kizárva, hogy maga a halál.

            
2.
Poggyásszal, lelassulva, ha igaz,
öregesen,
de falkát sejtve, nem csak képzeletben
(örök lesen) —   
egy bármilyen „véletlen” kis, szaros
ürügy elég,
s már megint ugyanott sajog:
a „cezura” a rég
s a most között tovább is fal
— szimatolás csak;
áll a határ s az új-
módi lakájhad.

Rőt árnyak gyűrűjében,
feketelistán rostokol
az agy.
(Ti, ifjú évek! —
megannyi űrbe
szakadt,
rég kihűlt gondolat.)

Családra szabott zsoltár
       
                „úgy tûnt hangjavesztett madár
                dalol fölöttem” (Aida Hancer)   
   
felforrósodott szavaim mint vörös-
belű körte vagy kásás naspolya
bozontos fejű üstökös vaktában
zuhanok feléd hisz annyi apróság
választ el egymástól bennünket —
gátlások az együttélés bizonytalansága
beteges tünetek vétkek sekélyes sors-
képletek semmitmondó tárgyak vad-
hajtások és kivágott egészséges törzsek
holott tiszta aggyal kellene felmérni az új
bábelt a közösségi magány poklát az egyed-
üllét őrületét (most amíg még lehet)
        
régi féltett ereklyéid az anyám
fekete asztalkájának kinyitható
lapja alatt
 

2008. július 14.