Ha a világ rigó lenne,

Kötényemben ő fütyülne,

Éjjel-nappal szépen szólna,

Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,

Kötényembe nem is férne,

Kötényem is honnan volna,

Ha egész világ rigó volna.

(Weöres Sándor)

Nem tudom, mennyire jellemző, hogy valaki napra pontosan számot tud adni élete első könyvéről. Nekem könnyű a dolgom: életem első könyvét 3 napos koromban kaptam Öcsitől (akit mások számomra ismeretlen okból Verbőczy Antalnak hívtak): Weöres Sándor Bóbita című könyvének elején ott a nekem szóló ajánlás (valamint az előrelátó keresztapai jó tanács: „Olcsó bort csak szódával igyál!”), végén a dátummal.

     Apám lenne a megmondhatója, de valószínűsítem, hogy Weöres gyerekverseit előbb tanultam meg, mint bilibe kakilni. A fent idézett Ha a világ rigó lenne is nagyon kedves mondóka: minden bizonnyal mondogattam is magamnak vagy bárki másnak, aki épp kéznél volt, és nem tudott elszaladni előlem. Ma viszont (mikor máskor, mint zuhanyozás közben?) eszembe jutott, csak úgy, hogy ejnye már: ez a nyolc sor voltaképpen nem mondóka. Hanem úgynevezett vers.

     A mondóka és a vers között az a különbség, hogy előbbit a maga ritmusa miatt nagyon jól lehet (sőt jó érzés) mondogatni, ellenben iszonyatosan lényegtelen, hogy miről szól. A verset meg vagy lehet jól mondogatni, vagy sem, de kicsit sem mindegy, miről szól. És amikor ezt végiggondoltam, a rigós vers nagyot ütött.

     Az első versszak nyilvánvalóan a kisgyerek képzelgése: a fantáziavilágban minden további nélkül megtörténik, hogy valami nem az, ami, hanem valami más. A tehén repül, a kis halacska miákol, a költő meg ikrát ürít kacéran. A világ meg éppenséggel rigó, oszt fütyül, nu, sag schon, miért ne?

     Talán kevésbé nyilvánvaló, hogy ez a képzelgés nem puszta szürrealizmus, hanem nagyon is konkrét tartalommal bír, mégpedig a kötényemben szó miatt. Mert hogy egy rigó fütyül, az nagyon helyénvaló dolog. Ha az egész világ rigó, akkor az egész világ fütyül, éjjel-nappal. Ez a dolga. De miért éppen az én kötényemben? A kötényemben az van, amit beleteszek, ami az enyém, amit (pillanatnyilag) én birtoklok: az én kis kincseim. Üveggolyó, spárga, egy fura alakú fadarab, pár vadgesztenye — vagy épp egy fészekből kiszedett (vagy jobb esetben: földről fölemelt) rigó. Igen, elképzelhető, hogy egy rigó valamilyen úton-módon egy gyerek zsebében köt ki. Volt már ilyen. Ez a kép teljesen rendben van. Az a feltételezés azonban, hogy ha a világ rigó lenne, annak egyenes következménye volna, hogy pont az én kötényem zsebében fütyörésszen — na, ez már elég ijesztő.

     Ijesztő, mert felismerhető benne az a gondolat (ha tetszik: az a mém), hogy „a világ az én jussom”. Szőröstül-bőröstül-rigóstul. Lehetne erre azt mondani, hogy e mindent bekebelező attitűd csupán a kisgyermek sajátja. Ez azonban nem igaz. A csecsemő, mivel még nincsenek kiépült, szilárd énhatárai, valóban nem tud különbséget tenni önmaga és a világ között. Azonosítja önmagát az őt körülvevő valósággal, beleértve más személyeket is. Az egész világ az ő szükségletei kielégülésének szolgája: amit akar, az megtörténik. Ha éhes, enni kap. Ha fázik, betakarják. Ha szüksége van az anyjára, az anyja ott van. Nem kérdés, hogy miért és hogyan: ez a rend. Egy szálló porszem el nem hibban. E korszak az ún. „mágikus mindenhatóság” korszaka.

     Azonban amikor a kisgyerek azt mondja: „kötényemben”, akkor egyúttal tanújelét adja annak, hogy immár különbséget tesz önmaga és más létezők között: van ő, és van a kötény, és e kettő között a reláció nem az azonosság, hanem a birtokviszony. Mi több: vannak rigók, és van a világ, ami nem rigó. Ez a reflexió már a fejlett tudat bizonyítéka. Vagyis az a gondolat, hogy „a világ az én jussom", nem köthető a mágikus mindenhatóság fejlődési korszakához, hanem kiépült énhatárok mellett is létező attitűd. Ennek belátásához persze nem kell verset elemezni: elég, ha megnézzük a civilizációnkat, amelyet tízezer évvel ezelőtt arra a (homoknál is gyöngébb) tézisre kezdtek fölépíteni, hogy „a világ a mi jussunk”. E tézis valóra váltásának megnyilvánulása mindaz, amit úgy nevezünk, hogy történelem. Kezdve a totalitárius mezőgazdaság elterjedésével, amikor is kultúránk ősei kiirtották a konkurens törzseket (mármint azokat, akik nem hódoltak be nekik, és nem voltak hajlandóak elfogadni „az élet egyetlen helyes útját”), egészen a mostani gazdasági válságig.

     „Ha a világ rigó lenne, kötényemben ő fütyülne” — ez a mondat magyarázó lábjegyzetként állhatna a világtörténelmi kronológia minden véres eseményénél.

     A versnek azonban van egy második versszaka is, és ez rámutat arra, hogy a tudat puszta megjelenése és az énhatárok fent taglalt kiépülése nem jelenti azt, hogy a személyiségfejlődés végállomásra érkezett. Lehet továbbfejlődni, van helye további reflexióknak. S ez egyben örömhír is azok számára, akik a világ bajait látván már temetnék az emberiséget. A vers beszélője fölismeri annak abszurditását, hogy a világ egészét bekebelezze: egyfelől kicsi az ő köténye ahhoz, hogy belefértesse a mindenséget, másfelől a köténye (vagy bármi más létező) nem a mindenségen kívüli entitás, hanem része annak. E ponton pedig az egész világbekebelezési projekt abszurddá, nevetségessé válik. Az örömhír pedig az, hogy ha egy kisgyerek is képes fölismerni, milyen abszurd az a gondolat, amely az egész kultúránk mozgatórugója, akkor ez az abszurditás fölismerhető. A logikában ezt úgy hívják, hogy ab esse ad posse, vagyis a létezőről a lehetőségre való következtetés. Ha egyszer már megtörtént valami, akkor logikailag bizonyos, hogy az a dolog nem áll ellentétben a nagy kozmikus törvényekkel, hanem megtörténhet. Ha egy kisgyerek is beláthatja, hogy a világ birtoklására tett törekvésünk abszurd, nevetséges, a megvalósítására tett törekvések következményei pedig beláthatatlanok, akkor ezt bárki más fölismerheti, aki veszi a fáradságot, hogy annyi energiát feccöljön e kérdés végiggondolására, mint egy kisgyerek. És ha elég sok ember belátja, hogy valami, amit kollektíve csinálunk, az nem működik, akkor van esély arra, hogy közös erővel elkezdjenek (elkezdjünk) helyette olyasvalamit csinálni, ami működik.

     Számomra azonban a legdöbbenetesebb felismerést a vers harmadik szakasza jelentette, ami nincs. A vers két szakaszból áll. Az elsőben fölvetődik a gondolat arról, hogy a világnak rigóként az én kötényemben lenne a helye. A másodikban a reflektáló értelem belátja, hogy a kötényemnek nincs léte a világon kívül: a kötényem (és értelemszerűen minden holmim, amiről azt hittem, hogy alanyi jogon az enyém) is része a világnak. Ha a világ rigó lenne, akkor nem lenne semmi más, kötény se — csak egy kibaszott nagy rigó.

     Ordítóan hiányzik a gondolat folytatása: ha a világ rigó lenne, akkor nemcsak kötényem nem lenne, hanem én sem lennék. Nemcsak a birtokaim (beleértve a kötényemet, az ennivalómat, a karomat, lábamat és a fülemet) alkotják részét a világnak, hanem én magam is. Túl a kötényemen, az ennivalómon, a karomon, lábamon és fülemen. Túl mindazon, ami belőlem kézzelfogható. Az egész lényem a világ része — akkor is, ha fogalmam sincs, mit is jelent valójában a talányos „egész lényem” kifejezés. Bármit is jelentsen — a gondolataimat, emlékeimet, érzéseimet, lelkemet, szellememet, egómat, feltételes reflexeimet, asztráltestemet vagy kasztárlt-testemet (a nem kívánt rész törlendő) — én magam megkerülhetetlenül, kijátszhatatlanul a világ része vagyok — nem azon kívüli létező.

     Miért nincs ez leírva a versben? Miért áll meg a beszélő a köténytémánál? Úgy gondolom, azért, mert ezzel olyan határhoz ért el, ami a természetes, megszokott eszközeinkkel átléphetetlen. Állítólag (nem tudom, igaz-e), noha majdnem mindenki álmodik arról, hogy nagyon közel kerül a halálhoz, meg olyat is, hogy a túlvilágon van, senki nem képes azt álmodni, hogy éppen meghal, vagyis hogy megsemmisül az énje. Egy régi vicc jut eszembe:

     — Azt szeretném — diktálja utolsó kívánságát a haldokló —, ha a temetésemen százfős zenekar játszana.

     — Igenis — mondja az írnok. — És milyen zenét óhajt majd hallani?

     Az ember, a megismerő szubjektum képtelen képet alkotni önnön nemlétéről. Olyan nincs, hogy valaki jogosan mondhassa ki ezt a rövid mondatot: „én nem létezem”. Ezt Micimackó (a maga csekély értelmével) is belátta, amikor Nyuszi azt hazudta, hogy senki nincs otthon: „Ez nem stimmel. Valaki csak bent van, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.”

     Ha a világ rigó lenne, nem létezne rajta kívül semmi más: se kötény, se valami másik, alternatív rigó, sem pedig én magam. Ez a gondolat azonban szavakkal kimondható ugyan, valójában azonban elgondolhatatlan. Ezért nincs, ezért nem lehet benne a versben, hiszen a vers nem mondóka; a dolga nem az, hogy jól hangzó szavakat rendezzen egymás mellé, hanem hogy gondolatokat és/vagy érzéseket adjon át. A saját nemlétezésünk gondolata eo ipso gondolhatatlan. E gondolhatatlan (ámde furcsa módon megnevezhető) valamitől való félelmünk (vagy riadalmunk vagy zavarodottságunk vagy megilletődöttségünk vagy bármi egyéb) nagyon is valós érzés. Amit a vers épp azáltal oszt meg, hogy nem nevezi néven, mi több, nem nevezi néven az azt kiváltó okot sem: hogy leáll, mondhatni mesterségesen leblokkol a kötény nemlétezhetőségének felismerésénél, és nem megy tovább. Nem megy tovább, mert a Semmibe nincs út.

     Ha a világ rigó lenne, nem lenne költő sem, aki verset írna a költőről, a világról, a kötényről és a rigóról. Ha az egész világ nem volna egyéb, mint egyetlen brutál nagy, irtóztatóan hatalmas fekete izé, az roppant ijesztő, ugyanakkor végtelenül unalmas is volna. Szerencsére ebben az esetben nem lenne senki, aki megijedne vagy félne tőle. És talán ennél is nagyobb szerencse, hogy a világ nem egyetlen hatalmas fekete izé.

     Alkalmasint jó lenne, ha nem is tennénk azzá.