Drága Haver!

Most egy magánlevélben fordulok hozzád, mint magánember, amint ezt a címből is látod, és kérlek, ne keverd össze a hivatalos címemről érkező leveleimet ezekkel; akarom mondani, maradjon köztünk. Én is ember vagyok, férfi, hadd mondjam meg ezen az unalmas vasárnap délutánon az őszintét! Tudom, hogy te is hasonlóan gondolkodol, találkoztunk mi már toilletekben, hátsó kijáratban, baszd meg, kúrtuk mi már ugyanazt a nőt! Akarom mondani, nem számít ez a levelem, de érzek felőled egy olyan szolidaritást, ami ezen a dögunalmas, koranyári vasárnap délutánon, egy-két rosé kíséretében, megíratja velem ezt a mailt. Tudom, hogy nem fogom megbánni, hiszen értjük mi egymást.
Nem a magánéletünket akarom most firtatni, azt megette a fene, mit magyarázzam pont neked, hanem most ebből a böszme és elkúrt magánéletemből intézek neked, a te hasonlóképp cifra magánéletedbe néhány szót a közéletről. Én neked — kissé kapatosan, de annál mélyebb érzésből, és tudom, hogy ezzel te sem vagy másként, lerí az arcodról, haver —, szóval bevallom neked, hogy mi itt Magyarországon elkúrtuk. Vádolom én ezzel némely érzékeny pillanataimban magamat is, mert van bennem annyi böcsület, hogy azok közé számítsam magam, akik szartak, akik elszarták és leszarták, mit?, hát az országot, nagy óval, de tudom, hogy a munkatársaim (mit munkatársaim, herdáló társaim) közül senki sem fog mellém állni a döntő pillanatban, mindenki a felettébb tisztességest, a felettébb becsületest és a felettébb hazafit fogja adni (ez a felettébb, ez a legrosszabb, ettől megyünk taccsra, cimborám), ezért most neked, a boldogabb (mit boldogabb, gazdagabb és biztonságban lévő) sorstársamnak mondom el, hogy rettentő hazugságban szenvedek, szenvedünk és szenvedsz te is, drága haver, csak te védettebb vagy, és a tollpárnákon át gyengébbnek érzed az ütéseket. Az intim lelkiismereted ütéseit.
Nézd, én valóban jót akartam. Volt egy pillanat, amikor tényleg — most ne nevess ki — meg akartam menteni ezt az országot, amikor olyan hazafinak éreztem magam, mint a régiek. A nagyok. És ennek értelmében cselekedtem. Nem a magam hasznára, de tényleg. És azok voltak a legjobb pillanataim, és azok bizonyultak a vesztes pillanataimnak. És amikor a legjobb pillanataidban tekerik a nyakad köré a kötelet, akkor megváltozol. Megőrülsz szinte. Mert akkor te látod, hogy ezek vérre menően követelik tőled a további hazugságokat, a színlelést, a szembe-nem-nézés minden technikáját és módszerét, és ha te ezt nem adod meg nekik, akkor neked lőttek. Ki vagy nyiffantva.
Tudom, hogy te ezt tudod, jobban mint én, azonban becsületem utolsó, alkohol őrizte szikrájával ki kell mondanom neked, hogy ezek után már végképp hamis lesz minden. Az a hivatalos meghívás is, amit holnap eljuttatok hozzád, és amit a titkárnőm fog megírni. Azért lesz hamis, mert el fogja fedni a valódi problémákat, amelyektől mi, magyarok, kódulunk, és azért lesz funkcionális, mert te is azt akarod, hogy a valódi problémákról egyetlen szó se essék, és hogy mi, magyarok, kolduljunk.
El fog menni a levél, nyugodj meg. Csak azt akartam mégis elmondani most, álnéven, hogy nekem is van lelkem, és az azt súgja és kiáltja, hogy te is meg én is, én durvábban, te sokkal finomabban, kurva rosszul csináljuk. Valahol szar emberek vagyunk. Elkúrtuk  a valódi demokrácia esélyét (emlékezned kell, diákkorunkban mindketten erről ábrándoztunk!), anélkül hogy ezt hajlandók lennénk tudomásul venni. Tudod, te, haver, mit csináltunk mi? Európában? Európával?
Mondanom se kell, amúgy is úgy fogod tekinteni ezt a levelet, mintha el sem küldtem volna. Maradjunk annyiban, hogy jó nő volt, mi? És ha mész oda, tudod, mire gondolok, akkor szólj, lehet, hogy én is csinálok magamnak egy kis utat.
Csak annyit tennék még hozzá, hogy én nem akartam cinikus lenni, és sok mindent megtettem annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Tudom, hogy most mosolyogsz. Úgy, mint akkor.
Én mindent elkövetek, hogy túltegyem magam ezen — tudod, min, vagy most megjátszod az eszed? —, s hogy holnap lediktáljam azt a bizonyos levelet. Igaz, príma titkárnőm van, magától is tudja, mit írjon.
Hát, haver, vesztettünk. Te nem veszed ezt komolyan, hiszen te, már megbocsáss, még neurotikusabb vagy, mint én, aki már tisztában van a dolgok állásával. Lehajtom még ezt a korty bort, aztán vár a kötelesség.
Sok sikert a továbbiakban is!

Magyar kollégád