2009 nyár
Turányi Tamás
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Turányi Tamás
Tisztelt B.écs!
Meg kell mondjam, hogy kelletlenül bocsátkoztam ebbe a kalandba.
Viszonyunkon a világválság úgyszólván semmit sem változtat, ha csak azt nem, hogy a miskolci események okán találkozásunk elkerülhetetlen.
Ami engem illet, nem tartom feltétlenül szükségesnek a magyarázkodást, de ha netán mégis kíváncsi lenne rá, hogy tanulmányaim helyszíneként miért választottam annak idején mégis a hazai Zeneakadémiát az Önöké helyett, sietek eloszlatni a nyilvánvalóan felmerülő találgatásokat, példának okáért a hazafiságommal kapcsolatban.
Önök már a fűtés megtervezésénél elkövették azt a szarvashibát, amit a hollandi kandalló mellőzése jelent. Ilyenformán intézményük véleményem szerint alkalmatlan bármiféle zenei tanulmányok folytatására. Kolduskesztyűben csak szánalmas hangok csalhatók elő a fafúvósokból; a vadászkürtöt pedig meghagynám az imbecillis Wagner-műveknek, búúú, bááá, és azokból is csak annyit tudunk meg, hogy kígyó még nem esett hanyatt...
De amúgy sem vágyódtam sohasem Bécsbe. A keringő maga alá temetne, még egy lakásablakra sincs szükségem, annyira tudom, mi zajlik az utcán. Riasztó dallamok, katonás hóbortok, akár még muzsikának is csúfolhatnánk. A K.u.K. puritán állhatatlansága...és a vonósnégyeseik is csupán sápatag városi kópiák...
A Belvedere? Csak azért vonzó számomra, mert elég ajtóval rendelkezik, amit magam után jó ízléssel bevághatok.
Ne is kérdezzen semmit.
Nem szoktam kérdésekre válaszolni, a kérdések csak arra adnak alkalmat, hogy hangosan gondolkodhassak. Beszélgetés...az embereknek el sem tudják képzelni, mennyire fogalmam sincs a hétköznapi társalgásról.
Északmagyar műveim hasonlítani fognak rám, már ami a befolyásolhatatlanságot és a kérlelhetetlenséget illeti.
Két lélek habozik bennem, B.écs és B.artók, de tulajdonképpen egyik sem én vagyok.
Az 1940-es évek kultúráját a racionalizmusba vetett hit jellemezte. Ez most megfordult volna? Azt sem tudom, hogy időben eljutok-e Miskolcra, gyomromban cihelődik az Intercity-kantáta, „A kurva anyját a vasútnak” — ezt szerintem Jeles András írta a Monteverdi Birkózókörnek. Legszívesebben ki sem mozdulnék otthonról, a Csalán utcában erdélyi bútorok és a meghökkentő bogárgyűjteményem tartóztatnak, hát mi várhatna ott, mennyire utálom a találgatást...
Turányi is eljött múltkor, az öccse által szervezett rendezvényen Kelemen Barnabás és hitvese hegedült, és nincs jobb szó, a húrokból áradó, felvillanó boldogság és szenvedés úgy áradt szét a teremben, mint emberben a szelídülő farkasember, amennyiben képes feladni az atyáskodó Isten illúzióját, és képes akár apja házát is maga mögött hagyni. Önállóság. (Megjegyezném, hogy Turányi az édesapjával érkezett...)
Kelemen Barnabás hitvesének arcáról pedig egyszer csak könnyek peregtek hegedűjére, lehetett volna találgatni, hogy várandóssága okán, de nem, nem, ez így már elviselhetetlen, a mű szanaszét szaggatta azt, ami a nézőtér aurájából maradt, és Turányi nem tehetett mást, tapsolni kezdett, otrombán félbeszakítva ezzel az Előadóművész irreveláns szóbeli produkcióját. Ez az utolsó Urban Legend, kedves B.écs, amit önnel indulásom előtt megoszthatok.
Így hát, B.écs, feltétlen bizalmára Miskolcon sem számítok, de azért ott leszek.
Dobja el a fegyvert.
B.otfülű