Illumináltan áll az asztal fölött,

Sajtot vágdosni igyekszik

Néz bámész, „Bambi” szemeivel,

dadog, nyögvenyel;

Őz a csodák csodája,

csumpisan csámpásan áll,

kancsalul lóg a szemüveg rajta,

nincs az az okulár,

nincs annyi dioptria

hogy tisztán látna és belátná:

saj(á)tosan tagolódik a látómező,

a rész egész viszonya aszimmetrikus,

a kép messze nem tökéletes:

tök életlen késsel szeldes a Drága,

mert nem látja, hogy a fokával próbálja.

Nem lát, biztos az izzóval a baj,

intézkedik, hogy legyen jobb lámpavilág,

csillár persze nem immanens,

bemegy a spájzba,

egy új világ létrahozása amin

szerencsétlenkedik.

Kérdem minek,

halvány lila fingom sincs — mondja,

a körte nyakát kitekeri, körülölel az éj,

mint a sírrablókat a földmélyi éj:

Tutenkhámon átka.

A sajtra meg jönnek a legyek, mint a szar-

kofágra.

A durcit és az ajtót bevágja,

a vellanyt le se oltja a kis szenili

...s csak csüggedten bánkódom afölött,

hogy csak

kevesek okosak.