2009 nyár
Balogh Robert

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Balogh Robert
Várból várba
Szekrényben is olvasható könyv (részlet)
Szent György és a fogoly
Kedves Naplóm!
Furcsa egy nap volt ez! Vagy nem is tudom. Vagy egy nap, vagy egy hét, vagy ez az egész nyár. Az biztos, hogy Ozorán jártunk. Hol is kezdjem? Talán az elején. Mert utána minden nagyon összekavarodott. A Gazsi tömlöcben csücsült, engem pedig megtettek fegyverhordozónak...
Nagyi már a Kacsában, szóval a kocsiban is sokat beszélt erről a négyzet alakú várról, vagy várkastélyról inkább, mert nincs is várfal ott, én rögtön mondtam neki, amikor leparkolt, hogy ez nem is vár! Ő egyből megcáfolt, hogy állt itt várfal, kiskomám! Sőt felvonóhíd, várárok, lovagok, apródok, kovácsok, parasztok... Egy egész uradalom központja volt ez a vár, csak régen, nagyon régen. Még disznópásztor is volt, aki makkoltatni vitte a malacokat, és nagyokat csattintgatott az ostorával... Nagymama olyan vicceseket tud mondani, elképzeltem a disznópásztort, vagy harminc malaccal, akik röfögtek, visítoztak, meg vidáman szedték a kis csülkeiket, tisztára mint mi, a tornatanár mindig úgy hívott minket: malacbanda! El is meséltem Nagymamának, erre nevetve bólogatott, és kis Cocikáimnak hívott minket:
— Gyertek Cocikákim, gyertek! — és folytatta, hogy a bejárat nem is itt volt, ahol most belépünk, hanem egy másik falon. Meg hogy melyik kaput hogyan hívják a régészek... Ahogy felértünk a dombtetőre és visszanéztünk, azt magyarázta Nagyi, hogy a dombnak az alján régen őrtornyok álltak és fal vett körül mindent. Azt mondta, hogy Ozorai Pipo építette, aki Zsigmond királytól kapta az uradalmat. Ez a Pipo a messzi Itáliából költözött ide, onnan hívatott tervezőket és építőmestereket, s felépítette a várát. Azt kérdeztem Nagymamától, miért a messzi Itáliából, mikor tavaly nyáron oda repültünk talán másfél óra alatt? Hát, még a XV. század elején messze volt Itália, mert nem volt repülőgép, gyalog, lovon, szekéren közlekedtek az emberek — azt felelte.
— Ami a repülőnek két óra, az nekünk hetekbe kerülne gyalogszerrel — okoskodott Gazsi.
— Mi most a XXI. században vagyunk, akkor ez a vár már több mint... hatszáz éves?!
— Igen — mondta Nagymama.
— Várjunk csak, mi a nyár közepén leszünk 10 évesek, akkor ez a vár több mint hatvanszor öregebb nálunk! Ha hatvanéves lennék... — na, itt közbevágott nagymama:
— Akkor csak tízszer lenne öregebb nálad — és kicsit szomorkásan nézett. Erre a Gazsi azt mondta, hogy ugyan Nagyikám, nem is vagy annyira öreg!
— Mint az országút? — kérdezte mérgesen Nagyi. — Gazsikám, egy hölgyre nem mondjuk azt, hogy öreg! Megértetted?! Aztán hiába habogott szegény Gazsi, hogy ő nem úgy gondolta, és nem is azt mondta, hogy öreg, hogy a Nagymamának öregnek tetszik lenni, hanem épp ellenkezőleg, milyen fiatal és jófej a mi Nagymamikánk, de az addigi vicces hangulatnak innentől kezdve lőttek. Nagyi tovább beszélt a várról, mondta, hogy Pipó szeretett vadászni, de aztán, mikor meghalt, megkapták a Hédeváryak, és hol ez rabolta ki, hol az, végül elfoglalták a törökök, be is költöztek ide majdnem 150 évre, úgy kellett őket kizavarni. De miért jöttek ide a törökök? És miért nem akartak hazamenni? Nem mertem semmit sem kérdezni Nagymamától. Amikor kiűzték őket az ozorai várból az osztrákok-magyar seregek, akkor az Esterházyaké lett itt minden, akik barokk stílusúra alakították a várat. Aztán börtön lett belőle, később magtár. Végignéztük a várat, nekem nagyon tetszett a kitömött jegesmedve, de nem értettem, mit keres itt, Gazsinak inkább a ló tetszett, meg a sok páncélok, fegyverek. Amikor körbejártunk mindent, kaptunk rétest a büfében, majd szaladgáltunk egy kicsit a vár körül, Nagyi szerzett pokrócot, és megbeszélte, hogy hol is alhatunk. Itt maradhattunk a várban. Vacsoránál megkérdeztem, lakik-e itt valami szellem, de Nagymama azt felelte, hogy nem. Szellemek nincsenek. De ha mégis vannak, akkor én egy kicsit félnék tőlük. Főleg, ha éjszaka van és huhognak a baglyok, és röpködnek a denevérek. Nagymama szerint, ha huhog a bagoly, az csak jót jelent, mert sajnos már elég ritkák. A denevérek pedig nem bántanak senkit, legfeljebb a szúnyogokat! Szerinte örülni kell a huhogásnak és a denevérnek is.
Na, aztán kártyáztunk, kicsit hallgattuk a tücsköket és a csillagokat néztük, sokkal több látszott, mint otthon. Mert itt falun nincsen annyi fény. Aztán lassan lefeküdtünk aludni. Végül Gazsi mégis a tömlöcben kötött ki, engem pedig megtettek fegyverhordozónak! Mert ő nem öltözött át idejében, engem meg valamiért megszerettek. Ki érti ezt? Szóval az úgy történt, hogy csak mi ketten elindultunk kincset keresni éjjel a várban, meg sem kellett néznünk Nagyit, a szobája előtt is tisztán hallottuk, hogyan hortyogott — nem úgy, mint az Apa, hanem csak szépen, mint a nagymamák, kicsiket horkantgatott. Kényelmesen lesétáltunk az udvarra, mert le akartunk ereszkedni a kútba, azt hallottuk az egyik teremőrtől, találtak ott egy zsák kincset, ékszereket, ezüstkupát, még a törökök elől rejtették oda, csak nem tudtak érte jönni a gazdáik, mert a törökök túl sokáig maradtak, majdnem 150 évig. Gazsi azt gondolta, hátha kiejtettek egy-két aranypénzt, én mondtam, hogy a régészek úgyis csupa öreg bácsik, azoknak mindig remeg a kezük, nehezen hajlik a derekuk! Szóval teljesen lehetségesnek tűnt, hogy találunk valamit! Hát elindultunk a kúthoz. Alig sikerült a rácsot egy kicsit felfeszíteni, magunkkal vittük a lepedőinket, abból készítettünk kötelet, s ahogy másztunk lefelé, én világítottam a mobiltelefonommal, Gazsi meg kopogtatta a kút falát, és találtunk is — nem túl mélyen — egy üreget. Gazsinál mindig volt egy kis kalapács, kettétörte vele a köveket, és ha szépek voltak belül, hazavitte őket. A kis kalapáccsal kocogtatta azt a téglát, ahol furcsán kongott. Sikerült kiszedni a téglák közül a habarcsot, aztán magát a téglát is. Alighogy kiráncigálta a Gazsi, bele is ejtette a kútba, és óriásit csobbant a víz, de olyan óriásit, hogy azt hittem, mindenki kiszalad a várudvarra! De nem ez történt, hanem morajlani kezdett a kút mélye, bugyborékok pukkantak a víz tetején, és nagy fényesség támadt, úgy tűnt, kitágult az a kis üreg, amit vájtunk a kút falába, s mi azt éreztük, beszippantott magába. Igazából meg sem tudtunk ijedni, minden csak úgy hirtelen megtörtént. A nagy fény, ahogy jött, úgy el is tűnt, mintha sohasem létezett volna. Olyan csendesség támadt, egy hűvös szobába kerültünk. Még óraketyegést sem hallottunk, az autók zúgását sem, nem szólt sehol a rádió... A várban volt ez a szoba, az emeleten, láttuk tegnap, a kiállításon, akkor egy hatalmas, kitömött ló állt benne, aki a teremőr szerint túl sok zabot evett, attól lett beteg, és nem tudták meggyógyítani, hát meghalt és utána ugye kitömték. De ekkor egészen másként festett minden. Először is eltűnt a ló. Ez volt az a szoba, az biztos. Én pizsamában voltam, az asztalon hevert egy apródruha, gyorsan felhúztam, mert fáztam, de a Gazsi az ezüstszínű melegítőjében érkezett az éjszaki túránkra, és az új napszemüvegét is hozta, én mondtam neki, hogy éjszaka van, minek az, de ő azt válaszolta, hogy kisokos, jön valaki, beoson a szobánkba és elviszi.
— Éjjel? — kérdeztem.
— Éjjel! — felelte. Na, szóval vele nem érdemes vitatkozni, ott álltunk abban a hűvös szobában, én egy nagyon durva anyagból készült apródruhában — úgy tippeltem, Gazsi meg az ezüstszínű melegítőjében. A tesóm engem mindig csak cikizett, most aztán főleg:
— Mi van apród! Nincs egy kis apród? Dagipród, dagipród! Digidagipród! — De én az ilyesmit már fel sem veszem, mert tudom, hogy csak össze-vissza beszél a drágalátos testvérkém, de azért szeret engem, mert ha mondjuk valaki jól meg akarna verni, akkor megvéd. Bár szívesen megkértem volna, hogy fényképezzen már le a mobilommal, de ezek után nem volt kedvem hozzá, viszont én sem fényképeztem le őt, úgyhogy kvittek voltunk. Odamentünk az ablakhoz, nézelődtünk kifelé, éppen kelt fel a nap, Gazsi jelentőségteljesen feltette a napszemüvegét:
— Na, látod, vaksiskodjál csak Dagikám! — amikor egyszerre mindenhonnan hangokat hallottunk, furcsán beszéltek. Pipó úrról, és mindent meg sem értettünk, olyan régiesen, furcsán szóltak egymáshoz. Próbáltunk elbújni, de nem volt igazán hová. Ahogy bejöttek, nagyon megrémültek tőlünk, illetve talán csak Gazsitól ijedtek meg, talán azt hitték, boszorkány, mert ugye Gazsi felhúzta a napszemüvegét és még hergelte is őket!
— Hogy mi van szolgák, parasztok! Hun vannak a komancsok?! —Na, szóval csak megint beszélt hülyeségeket, mert ő nagyon viccesnek gondolta magát, egy-kettőre elkapták a grabancát, hátrakötözték a kezét, kipeckelték a száját, és a fejére húztak egy zsákot. Gazsi kiabált, hogy büdös parasztok, engedjetek! Ami azt illeti, engem nem bántottak, azt hitték, én is az udvartartáshoz tartozom. Gazsinak igaza volt, furcsa szaga volt mindegyiknek, mintha csupa régi zsíros kenyerekkel dörzsölték volna be magukat. Csak álltam ott ijedten, amikor egy magas férfi azt mondta, eredjek a többi fegyverhordozó után, így tudtam meg, kinek a ruháját viselem. Gazsi-boszorkányt meg a várbörtönbe vetették. Amikor egyedül maradtam, próbáltam felhívni Nagyit, de nem volt térerő. Felmentem a második emeletre, de ott sem sikerült. A második napon pedig lemerült a telefonom. Rájöttem, nekem kell megoldanom a helyzetet. Nem számíthatok semmi segítségre!
Szent György napján, úgy gondoltam a lovagi torna alatt meg tudom szöktetni Gazsit a várbörtönből. Mindent kitaláltam előre. Pipó úr behívatott minket, fegyverhordozókat kora hajnalban, mert a lovagi torna előtt fel kellett öltözködnie, és még így, hármunknak együtt sem ment egyszerűen, pedig azt gondoltam először, mennyire el vannak ezek a nemes urak kényeztetve, nálunk már a nagycsoportos ovisok is maguk öltözködnek! Bár az én cipőmet egy Magdi nevű lány kötötte be rendszeresen, de az nem számít! Szóval alig vártam már a pillanatot, hogy azt mondjam Gazsinak:
— Na, reszeled már azt a rácsot, te nyápic nyikhaj! Igyekezz!
És eljött a várva várt nap. Egy szál ingben állt Pipo úr a medvebőrön, nem úgy nézett ki, mint akinek minden vágya az, hogy lándzsákat törjön el egy fekete harci mén nyergében, de ha már napok óta folyton ütötték a vasat a kovácsok, és ha már hetek óta azt gyakorolta, hogyan kell vágta közben lándzsával leemelni egy gyűrűt a fára akasztott kampóról... És ha eljött a lovagi torna napja, akkor csak legyen. Jöjjön, aminek jönnie kell! A többi lovag a vár alatti fogadóban szállt meg, de a mezőn is állt néhány sátor, nagy lobogóval, címerekkel... Ha azokra a lovagokra gondoltam, kicsit féltettem Pipo urat, a fegyverhordozók ugyanúgy vértbe öltöztetik az urukat, de talán mi mégiscsak ügyesebbek leszünk, s adná az ég, hogy Pipo úrnak ne legyen semmi baja! Ahogy elnéztem, azért állhatott a medvebőrön, mert hideg volt a kő, nagyokat ásítozott, nem is csoda, hiszen még jobbára reggel sem volt, talán még a kakasok is aludtak, és az ingen kívül nem viselt mást, csak a kisgatyát és este is sokáig fohászkodhatott, mint ahogy a lovagoknál szokás ilyenkor. De az inge nagyon vastag anyagból készült, és majdnem olyan durva volt, mint nálunk a régi felmosórongyunk, ami inget nekem adtak itt a várban, az is olyan durva volt, de annyira, hogy véresre dörzsölte a nyakamnál a bőrt, meg mindenhol a varrásoknál.