2009 nyár
Tolvaj Zoltán

1978-ban született Budapesten. 1998-tól publikál, többek közt a Spanyolnátha, a Magyar Napló, a Mozgó Világ, az Új Holnap és a Parnasszus lapjain. Ez utóbbinál jelent meg 2001-ben első kötete A medve lépései címmel. 2003-ban Junior Parnasszus-díjat és különböző műfordítói elismeréseket kapott (portugál, brazil, galego művek átültetéséért). Igor Ravencław néven is publikál. Legutóbbi kötete 2007-ben Törésteszt címmel a Parnasszus Kiadó gondozásában jelent meg. Honlapja: trollzaj.blogspot.com
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Tolvaj Zoltán
Vonósnulla
Bartókot a szörnyszülött Kocsistól hallgatni szeretné,
de a benne elveszett sznob visszafogottan élvez,
skandináv metálról épp leszokóban. Néha még
káromkodik, mint egy kocsis, de nem válik kárára
a brutális tépés, egy akkord, ha végsőkig egyetértünk.
Barátom Grieggel basztat, egészen értelmetlen zene
így, ha beléd mutatnak, egyre csak turkál a szívben
a zörgő zacskószemélyzet. A zenét lassan gyűlöli,
rendszertanát annyira se véli, gyorsan, elvérezni
végképp elfelejt. Bartókkal is úgy tett, ahogy mindennel
sehogy. Szép volt a halál előtt. Ez mindenkire stimmel.
Szeretne zongorát ültetni, akár egy felkart, amin akad
pár színizom, de most épp ideges futamoktól gyulladt.
Ott egy táj, amit látatlanban hizlal fel pár meztelen
boldogtalan. Nem ismerik a billentyűket, fekete-fehér
kromatikus agglegények. Gyűlöletes, ha valami így
tercelget, minden ép lábköz, ruhafúga, szájában
a Ligeti Ördöglépcső, egészen zavartalan onnét
a Bartók a rádión, dugja mélyen, kezét a gépbe,
patikában testzsírját méri éppen, üvöltve tudatja
a világgal aktuális súlyát, testhelyzetét, pulzusát.
Nettó zsírindexei a hallottak alapján megfelelőek,
vékony egy ribanc lett, részeg, kutyafejű rém, nyüszítve
jön rá az üríthetnék. „Frugális”, használtak ilyen
igét az Ószövetségben, de Bach nem önmegtartóztató.
Sáskaevő próféta böjtöl egy fétisbolt előtt, szeretne
hangszerekhez nyúlni, kezelni, hangot és nemet
váltani, tépni, piszkálni; futó borzalom. Bort nem mér
hiába, mint vámpír, szív kisszekundokat, lépdelek
a ligeti lépcsőn, a tavon öklend egy fehér fattyú,
lelkendezek, nincs se hattyú, se tó: intézetek lógnak
az égből, pár vak közt egyetlen félszemű. Fázom, Kocsis
tudna még nekem pár ujjat mutatni, felturbózott séró
rezeg ütemre, egy arc aszimmetriája, sírni éppen
mégsincs kedvem, főleg, hogy miközöm lehetne épp
a konkrét zongorához, keveset cipeltem őket, vállban
és ölben, dúrban és mollban, odasajtoltak a falhoz egy
személyesebb közben, ami semmit nem ér attól,
hogy körülötte létezem. Alkaromban elrohadtam,
alkalomadtán az inak másért rohadnak, rohadjak
már meg, ha végre, a vak iraki mester tépje, cibálja,
ha van borod, ez a cibetmacska éve és a vére, végzetes
vizeletük drága ajzószerként szolgál, kurva sárga ez
a kávé, csak a rákosok isszák, nem működik itt a resti,
egy zajos, szekunder égben, bármilyen kísérettel a földön,
eléheznek felfordult halarccal, kopogó szemekkel a lehető
legbetilthatóbb étteremben, ahol egy tányér hideg erőlevesből,
fürjtojás az agyban, kibuggyan, a bárzongorista nyúlós, sárga vére.