Júniusi péntek, hűvös, szeles, felforgatós idő. Benned is felfordultak a dolgok — síróssá válik ez a nap, rögtön az elején: kiderül, rés keletkezett, nem a pajzson, hanem terveidben, nem fog minden úgy összejönni, ahogy akartad, s ez megvisel. Túlteszel azonban, magadon is, amikor elindulsz a városba. Cukrászdába mentek, jólesik a belsődnek a hideg fagylalt, s akkor még nem is tudod, mennyire rosszat teszel ezzel — nem elsősorban magadnak. Egy órányi csacsogás után a galériába indulsz. Útközben Anne-ra gondolsz, a hódolóira, elsőszerelemPeterre, Moortje macskára, a búvóhelyre a raktár fölött, „Drága Kittym!”-re, kislánybölcsességére, a nagyonszeretett nagymamára. Tizenkettedike van, Etelka nap, a nagymamád névnapja, villan agyadba a felismerés, s lelkifurdalás önt el, olyan, amely napokig nem szűnik majd, érzed, amiért régen jártál a karcsai temetőben.

A galériát, ha nem is tudnád, hol van, keresned nem kéne — tömeg előtte, benne. Rést keresgélsz a hömpölygő emberárban, hogy bejuss, hogy láss, hogy nézz. Árnyalatzuhatagba kerülsz, hamvaskékszürkék, lágyfeketék, világító bronzok, fátyolfehérek a falakon, körben. Némelyik képről Anne Frank vonásai köszönnek vissza. Benned pedig mondatai teszik ezt, ahogy lépkedsz a kiállítótérben. „A komp az egyetlen közlekedési eszköz, amelyet még igénybe vehetünk…Bizonyos, hogy nem a hollandokon múlik, hogy annyi sok rosszban van részünk…Behívó érkezett apának az SS-től...Meggyőződésünk, hogy legtöbbjüket legyilkolják. … a németek nem fukarkodnak a megtorlással…Vajon van-e a világon nagyobb gyűlölködés, mint amely németek és zsidók közt forr?” Anne szavai és a látvány együtt ütnek apró réseket benned, zugaidba hatolnak, legmélyedre. Hirtelen egyedül leszel a térben, vagyis minthaegyedül, kizársz időt, történést, személyt, csakok vannak, csakképek és csakte, csakszobrok. Csak a Gettórajz, az ecsetvonás, a zugok a felsejlő homályban, a szépséges kékben-zöldben irizáló Első tanú, a szétcsúsztatott Dávid-csillag-Jelkép, az Ösvény hajlatai, az angyalos Golgotát idéző Mementó, azok a kiáltó napsárgák a feketék és kékek mellett, a Bolyongó, a Hommage szürkefémje, a Hiányrajz gyűrött papírjáról s kusza vonalaiból előbukkanó arcféle, a Lehet, hogy nem múlt idő bizonytalan kontúrjai. Egyik-másik elé odaszegeződsz, s elbizakodott módon pillanatokra azt gondolod, megérted, ám rá kell döbbenj: hiába történelmi ismeret, Schindler listája-látás, Éj Anyánk-olvasás, holokausztnap-nézés a tévében, nem értheted, mert nem élted meg. Szerencsére, teszi hozzá szánalmasabbik feled rögvest, a jobbik pedig, hogy érezheted csupán. S érzed, valóban. A gyomrod táján a felháborodást, a szorítást a torkodban, a réseidben. Úgy érzed, ezernyi miért kel útra belőled, mintha rajban a lepkék, s válasz rájuk, értelmes, aligha érkezik.

Megmozdul valaki benned — gondolataid irányt változtatnak, kifelé tartasz a tárlatról, nem várod meg a harmonikaszót, a filmvetítést, talán miértjeid után is indulsz. Hazasétálsz, a bennedlévőt figyeled, gondolatban beszélsz hozzá, elmeséled, mit láttál, hogy mit éreztél — azt ő is tudja. Megfogalmazódik benned a tett, s amint belépsz a lakásba, kivitelezed, még ha patetikus is. Etelka napja van, a nagymamád névnapja, gyertyát gyújtasz hát — neki is.
Egyik résed fekete-mélye oszlik, felfénylik.