Kínosan megcsinált, reszelt, meg vörösre lakkozott — nem is körmei —
karmai voltak. Hatodik végén megbeszélte anyámmal: jobb, ha
abbahagyjuk. Mikor Anya elmondta nekem, sírtam kicsit. A hatvanas évek
lehető legborzalmasabb festéke a haján. De hát inkább azok a
körmök/karmok. „Keresd meg a tűt, én meg a gyüszűt”, borzalmas volt.
Neki is, meg nekem kivált. „Fijúmei kikőtőben áll egy hadi hajjó.”
A dallamot még csak-csak kipiszkáltam, de a bal kezem. Oktatott.
Kioktatott. Bár tizenhatoddal elébb ért a körme a billentyűkhöz, mint
az ujja. „Fújja a szél, fújja.” Fújta. Fújtatta. Fújhattam. „Haza felé
fújja”. A Néni szépen leszoktatott a zenéről. Pedig még Poldi Papával
elvoltunk rendesen. Orromra sem kötötte volna A Néni, hogy Poldi
Papának egy fia is volt. Walami Amadeus. A fizetéséért effélékről
aztán nem. Sehogy. Dafke. Szóval A Néni, meg én küszködtünk: „Szegény
legény vaaagyokén”. A bal kéz ujjai meghaltak megint menten.
„Krajcárom sincsen”, semmi sem volt. Muzsika legkevésbé. Kín volt és
küszködés volt, és borzalom volt, és billentyűknek a püfölése. A Néni
vérkörmös parancsai miatt vertem rendest a pianinót. „Kis kece
lányom”, lónak a fasza. Bartóknak meg az anyja, aki a sivatagban
homokért.  Ma már tudom, A Néni több minden nem volt: muzsikus,
pedagógus — ember (se nem). Azért tudom, mert Csillától megkaptam
kazettán a Für Kindert. Valami Kocsis — vagy ki — játszta. És ottan
tréfa vót, meg bánat vót, meg lélek vót, meg ZENE vót, meg MINDEN
volt. Az a qrva mikrokozmoz makrokozmosszá változott. Kitágult,
kiszépült. Kimindenedett. „Fordulj ide mátkám asszony.”