Koroknai Zsolt videoinstallációiról mindig az ütött-kopott út menti, árok széli pléh-Krisztus jut eszembe. Vagyis a magas-művészet visszautal a peremen tengődő kulturális kódra. Annak dacára, persze, hogy látszatra mérföldkő választja el őket egymástól. De csak látszatra. Mert nincs az ütött-kopott pléh-Krisztussal semmi baj, mondjuk, egy vibráló videomonitor ellenében. Mindkettő üzenetet sugároz, a maga helyén, a maga világában, és lelket is tud melengetni. Egyiket az az állandóság működteti, amely évtizedek, évszázadok során telepedett rá, másikat pedig a katódcsőből áradó fényfluidum, amely az időlegesség függvényében funkcionál. Ha kiiktatjuk az áramkörből, egyszeriben nyoma vész, és már csak az emlékezet merevlemezén van jelen. Persze, a pléh-Krisztus is olyan, hogy ha elsuhanunk mellette, az első kanyar mögül már nem látható. Mégis tudjuk, hogy ott van. Mindennek megvan a saját tere és ideje. A valóságban is, meg az emlékezetünkben is.

     Arról a szakrális térről szeretnék néhány szót ejteni, amibe Koroknai művei beleágyazódnak, illetve amelyet ők maguk teremtenek. Koroknai olyan különleges állapotokat üzemeltet az installációkban, amelyek a földi és a transzcendens léthelyzet vagylagosságának vonzatait bontják ki. Az emberi korpusz és a szentség jelképe általában párhuzamosan van jelen alkotásaiban, s egymást támogatva, avagy szembesítve tételeződik. A mediális értelemben is összetett, nyelvileg hibridnek nevezhető kontextusban a múlandóság és az időtlenség azonos érvénnyel van jelen. Koroknai földi és mennyei kapcsolatokat ütköztet, az emberi és az isteni világ között mozog. Képszerkesztő gyakorlata helyenként leplezetlenül követi az egyházi ikonok kompozíciós elvét. Ez pedig azért fontos számunkra, mert a keresztény képzőművészet történetmondó technikájában — például Krisztus stációinak ábrázolásában — fellelhető a mai képregénynek néhány olyan kompozíciós megoldása, melyet jelen munkáiban Koroknai is alkalmaz.

      Koroknai multimediális tevékenységében magától értetődő a különféle profilú művészekkel meghonosodott folyamatos együttműködés, úgymint zenészekkel, táncművészekkel, képzőművészekkel, galériásokkal. Miközben a kölcsönösség jegyében ő is rendesen „bedolgozik” mások keze alá. Az alkotó személyek Koroknai értékrendjében meghatározott kisugárzással bíró lelki-szellemi mátrixok, amolyan biztos pontok az életben, hozzájuk fűződő kapcsolata tehát érezhetően visszaható. Többek között úgy is, hogy alakjukat, esetleg munkásságuk egy-egy csipetét is — mint afféle idézetet — bevonja saját műveibe, ahogyan itt is látható. Az apró tükörcserepekben felvillan egy-egy művészi attitűd piciny íze és illata, megfoghatóvá válik a mögöttes tér. Az ő terük, és Koroknaié is, mivel saját régebbi munkáit is megidézi az irreális perspektívájú szájbertérben. Kapcsolódásokat teremt, és megpróbálja őket továbbfejleszteni egy új cselekménysor kibontakozásának reményében. Nem mondja ki, de benne van az atmoszférában a „hogyan tovább?”, „merre tovább?” kérdése is. Mint minden életképes képregény végén — ő life-story-board-nak nevezi —, ide is kiírható a szokásos szöveg: „(Folytatjuk.)”

      Az elektrográfiai sorozat esztétikummal felvértezett életdokumentum. Olyan képcsarnok, amely a beavatatlan számára inkább csak sejtet, érdeklődést kelt emberek, alkotói világok iránt. Titkokat őriz. Mert Koroknai Zsolt szereti a titokzatosságot. Azt mondja, az itt látható kilenc személy mellett létezik egy tizedik is, akit nem tár nyilvánosság elé, hanem számítógépének whinchesterén, az elektromágneses térben őriz. A szakrális tartalmakkal átitatott médium terében, ahol a dolgok megszentelődnek, felértékelődnek. A szív csücske az a pont.  

Összeállításunk a 24. Országos Grafikai Triennálén a Spanyolnátha művészeti folyóirat által díjazott szerzőt köszönti.