Magas homlokú Hercegem!

Ólomként feszült az égbolt a szürke gránitutánzattal kikövezett Főutca fölé, és ettől jellegtelennek tűntek a derűs időben színes, díszes épületek is. A sétálóutca burkolatát már harmadik éve illesztgetik, kalapálják, homokkal szórják fel, majd nagyjából lesöprik, de Déva várához hasonlatosan csak nem akar elkészülni. Nem ártó szellemek, természetfölötti akarat lassítja a munkát, hanem a szakavatatlanság, a harmadosztályú anyag, amit ma leraknak, éjszaka a suhancok felfeszegetik, kimarjul a fagytól, csorbul a teherjárművek kereke alatt. Ráadásul semmitmondóan szürke, s most, az egyre lejjebb ereszkedő viharfelhő alatt olybá tűnt az utca, mintha egy meddő szülőcsatorna lenne, amiben a járókelők érdektelen baktériumokként csapódnak egyik faltól a másikig, verődnek csoportokba, majd váratlanul szétszélednek.
     Egyszercsak felzengtek a harangok. Hangjuk máskor lágyan omlott le a torony magasából, betöltötte az utcát, végighömpölygött a falak közt, majd tovaszállt a város fölé, hogy helyet adjon az újabb kondulásnak, most olyan döndüléssel csapódott a műkő burkolathoz, mintha Isten vágta volna földhöz gondjainak roppant tarisznyáját. A lecsapó robaj minden egyebet elnyomott, még a maradék fény is elsápadt, a járókelők elnémultak, a kávézókból és butikokból nem szűrődött ki zene. Az utca zaja a harangzúgás múltával se tért vissza, kivéve egyetlen hangot, valami nagyon távolinak tetsző nyikorgást, rozsdás temetőkaput cibál így a szél a gótikus rémregényekben, és furcsamód a főutca monokróm patkányszürkeségében ez a nyikorgó-csikorgó hang vékony rozsdavörös nyomot húzott maga mögött. Pasztellárnyalata nem keltett félelmet, nem volt idegesítő, csak ott volt, mint a születés csírája a semmi közepén. Majd föltűnt a talányos hang forrása a főtemplom előtt. Egy festéket soha nem látott, vagy éveken át a csatorna fenekén ázott, és most onnét kiemelt, gumiabroncsok nélküli kerékpárt nyergelt egy láthatóan habókos fiatalember. Drótszamara minden eresztékében recsegett-ropogott, a gumiköpeny nélküli felnik élesen sikoltottak a járdaburkolaton, miközben a lovas jobb lábát a pedálon tartva, a ballal lökte magát előre, amivel sajátos ritmust adott a disszonáns zajegyvelegnek. Cikázott a kandeláberek közt, vígan felrikoltott, amint járókelők csoportjával került szembe, közben valami monoton dallamot is dúdolt. Az utca népe közül senki nem botránkozott meg a különös jeleneten, még csak utána sem fordultak a furcsa idegennek. Csak éppen senki se mosolygott. Mintha az Apokalipszis drótszamáron érkező globalizált lovasa a nyakában csüngő, elnyűtt, az utca kövén talált vászontarisznyába gyűjtötte volna vidámságukat.
     Magas homlokú Hercegem! Kísértet járja be a látható világot! Hogy hoz-e, vagy csak visz, még nem egyértelmű. Beszéljük meg!