B. Écs, kedvesem, Miskolcon is beütött a válság, és sajnálattal kell közölnöm Veled, az Operafesztivál rendezvényeinek jelentős hányada, így például a Kékszakállú bemutatója is elmaradt. Pechünkre az előadásról szóló írást már betördelték a helyi lapban. Kivenni már nem lehetett, mindössze arra volt lehetőség, hogy a cikk szerzője alakítson a szövegen. Ide másolom, hogy képet kaphass arról, milyen előadást láthattunk volna, ha minden rendben megy. Üdvözöllek az Avas tövéből: B. Artók

A műsorfüzet felújításnak nevezte A kékszakállú herceg vára felújítását, ez esetben azonban többről lett volna szó, mint retusról vagy felfrissítésről. A rendező, K. Z. biztosan végiggondolta volna a darabot, és támaszkodott volna D. B. díszlet- és jelmeztervezői fantáziájára, és elgondolkodtató interpretációval értelmezte volna a zenét. A rendezés lényege lett volna, hogy a balladisztikus félhomályt megőrizve, valóságos férfiként és nőként láttatta volna a két szereplőt. Ezt jól demonstrálta volna az egymásra találó kezek játékával, középpontban a fénylő C-dúr képben a tervek szerint egymásnak háttal, de egymásba kulcsolt kézzel álló Kékszakállú és Judit összefonódó, mégsem egymáshoz tartozó figurájával. Judit a hatodik ajtó után megigazította volna a haját, és levetette volna selyem keppjét, és sejtetni engedte volna szerelmi játékát, a csúcsponton pedig a Kékszakállú magával vonta volna a lányt a palástjával. Ez a Judit fiatal lett volna, gesztusaiban is odaadó, kezdeményező és extrovertált. Bizonyos, hogy színpadra állított elődjeinél kevésbé hasonlított volna a Lohengrin Elzájára, és hogy közelebb került volna A csodálatos mandarin lányfigurájához. Egy másik alapvonása lett volna a rendezésnek az igény a ballada erőteljesebb drámai kifejezésére, a sarkításra. Kitűntek volna a fokozatos változást sugalló színek, a tervezett hét szín, amely a zenei forma szvitszerű érzékelését támasztotta volna alá. Helyette a jelenetek belső kontrasztjára, a két embert elválasztó vérszimbólum, tehát a kizárólagos vörös színre koncentrálódott volna a színek játéka, mely az opera másik formai interpretációját, a mottóra épülő leitmotívikus szerkezetet hangsúlyozta volna.

     A zenei előkészítésnek megfelelően drasztikus lett volna az ötödik ajtó mögött feltáruló birodalom Juditra tett hatása. Láthattuk volna, hogy a kék drapériával borított csarnok színpaddal szembeni oldaláról lehullott, lezuhant volna a kárpit, és egy hófehér fal keltette volna a fény illúzióját. Fordulatot hozott volna a színpad jelképes, de egyre gazdagabb beöltöztetése az opera második részében, a két utolsó jelenetben, persze, csak ha lett volna. A Könnyek tava egyedi látvány és szín, és vizuálisan is költői kép lehetett volna a régi asszonyok emlékszobra, megelevenedése. Érzékelhetővé vált volna, hogy a Kékszakállúhoz tartoztak és tartoznak, végül pedig Judit szerelmi halála után ők lehettek volna a négy asszony szemünk előtt maradó emlékképe.

     K. Z. visszaállíthatta volna Balázs Béla Bárdjának a partitúrába is beírt prológusát, sőt, szervessé tehette volna, mert beépítette volna az operába. A Tied lesz már minden éjjel sorok után a Kékszakállú levette volna a palástját, és betakarta volna vele Juditot, s eközben a sötétbe boruló vár csarnokában már csak a férfi sziluettje látszott volna, mi pedig ebben az árnyképben a Regőst véltük volna felismerni. Ehhez a koncepcióhoz jól illett volna H. P. partitúraértelmezése. Pálcájának intésére elsősorban a zene indulatos, heves erővonalai, nagyobb gesztusai rajzolódtak volna ki, a drámai fokozások és a csúcspontok szuggesztivitása nőtt volna meg. Ugyanakkor a vonalak itt-ott töredezetté, sőt, nyugtalanná váltak volna, bár a lírai átélés félreérthetetlen lett volna. A két énekes közül, tartalmas hanganyagával és előadói készségével egyaránt, a szerepben debütáló F. L. teljesített volna többet a szerep követelményeiből. Sajnos a színpad mélyén játszó zenekaron nem jött volna át eléggé a hang. Ami biztos: ha nem marad el az előadás, egyszer nagy szereppé érhetett volna Juditja. A címszerepet éneklő H. J. fejére ráerőltetett hófehér, öregséget sugalló paróka már látványban is elidegenítette volna a darabtól. A figura zártságának és méltóságának érzékeltetésére H. J. alkatilag alkalmas lett volna, de semmiképp sem lehetett volna passzív, és arra minimum szükség lett volna, hogy a hatodik ajtó körüli szerelmi kezdeményeiben fellángoljon. A frázisok indítása sokkal drámaibb lehetett volna.

     Végül jegyezzük meg: a zenekarból néhány fafúvós művész teljesítménye emelkedett volna ki, a Kékszakállú pedig ragyogó előadása lehetett volna a fesztiválnak, mely a kompozíciót szolgálta volna, ha nincs válság, és ha van előadás.