A recenzió — ha az erőszakmentes kommunikáció klasszikusait nézzük — feltétlenül sakálbeszéd, hiszen ítéletet alkot, ítéletalkotásra buzdít. Én pedig most zsiráful kívánok szólni, legalább annyira, mint azt a szerző önmagától elvárja. Tehát nem elvont mértékekhez hasonlítva értékelek, hanem (korántsem tétova) véleményemet próbálom rögzíteni Birtalan Balázs új könyvéről.

Ezer elmagyarázandó dolgot kellene a bevezetőben megvilágítanom, magát a címet (Aszalt szilva naplementekor), a műfajt (mémtörténetek), a címben említett nyulat, a sakál- és zsiráfbeszédet, de nem teszem. A kötetet átlapozva, majd elmélyülten áttanulmányozva minden olvasó rálel a magyarázatokra, a neki minden bizonnyal megfelelő kérdésekre, netán válaszokra. Nem rontom el idő előtt senki örömét.

Mi is ez a könyv? Napló? Esszé-gyűjtemény? Dehogy. Akadnak benne hagyományos és meghökkentően új versek, esszék, novella-igényű prózabetétek, személyes vallomásokhoz csatolt tudományos igényű röpdolgozatok. Mémek. Egy roppant érzékeny és nagyon okos író épülő bölcsességének elemei ezek. Egységük, mint általában a személyiségé, nem külsődleges, s nem is statikus. Az elektronikus világ új anyanyelvi eszközeinek segítségével megteremtett önarcképek és MRI-metszetek, egymásra helyezésükből alakul ki az összegyúródó (reális és virtuális, evilági és transzcendens, mindenekelőtt saját) valóság.

A szerző az önélet-feltárás, kitárulkozás szokványos, mind művészi, mind alpári mesterségétől tudatosan tartózkodik, ugyanakkor legalább olyan mélységekig jut, mint a járt utakat taposó elődök, útitársak. Könyörtelen őszintesége — ahogy ő tartja: igénye az alapvető tisztességre — válik azzá a szervesítő habarccsá, amellyel mű-egésszé tapaszthatja a mémek sokaságát (azon legkisebb gondolati egységekét, amik még viszonylag sértetlenül juthatnak agyból agyba).

Minden bizonnyal ezek a gondolati alapegységek határozzák meg valamennyiünk egyéniségét, létünk és aktivitásunk minőségét. Rengeteg, valójában megszámlálhatatlan alapegységünk van, s ezek hatásrendszere, akár az egyes atomok funkciója nem fajta-, hanem személy-specifikus. Ha az író ezeknek a „parányoknak" a válogatott bemutatására vállalkozik, csupán a válogatás (ihletett vagy kényszerű) pillanatában érvényes sokdimenziós alakmását mutathatja fel. Ha tehetséges ember a kísérletező, és Birtalan Balázs kétségtelenül az, a termékeny pillanatot sikerül megragadnia: az alakmásban ott feszül a múlt, a jelen, s (korlátozott mértékben) a jövő is. A dinamikus, dialektikus emberi egység maga.

A kötetben megvalósított sikeres egyedi ön-rekonstrukció mind egészében, mind minden fejezetében arról győz meg, hogy nem csak tehetséges, hanem a valódi bölcsességet bíró meghagyó emberrel találkoztunk, így korántsem mellékes, milyen mémekből állítja össze alakmását.

A teljesség igénye nélkül szeretném átfutni a fejezetekbe szervezett legfontosabb témaköröket. A Ctrl N bevezető gondolat-halmazai után a Nagyrészt élet mémjeiben az író testi és szellemi biográfiájának sajátos sarokpontjait ismerhetjük meg. Számomra saját első könyvéhez, pontosabban annak járulékos szövegeihez fűzött kommentárjai voltak a legérdekesebbek, de a szellemi fejlődést meghatározó Tudatmódosítók olvasónapló-szerű rögzítése is elgondolkoztató. A fejezet többi írása a jellem alakulásának állomásaira reflektál, a tragikus vagy éppen tragikomikus élethelyzetek elfogadásának, belsővé tételének folyamatára.

A következő két fejezet (az Elvevők és Meghagyók, illetve a Zsiráftánc) az író pillanatnyi alakmását leginkább befolyásoló két szellemi alapélmény többirányú megközelítését tartalmazza. Az emberi kultúra, illetve a civilizáció zsákutcáját megvilágító Daniel Quinn-könyvek (Izmael, B története, Az én Izmaelem, A civilizáción túl), valamint Marshall B. Rosenberg A szavak ablakok vagy falak című, az erőszakmentes kommunikáció (EMK) elméletét kiteljesítő műve együtt adnak módot arra, hogy a szerző megfogalmazza hitvallását az emberről, a civilizációról, a jövőről. Egy recenzió nem alkalmas a részletek bemutatására, de arra köteles felhívni olvasója figyelmét, hogy valószínűleg megkerülhetetlen problémáink feldolgozásának, meghaladásának nincs jobb (nincs más?) módja, mint az említett szerzők Birtalan Balázs olvasatában magyarrá tett, s így befogadhatóvá vált módszereinek követése.

A nagyon is evilági szellemi kalandokat újabb követi a Megosztani a megoszthatatlant című ciklusban. A pszichológia tudományát és a pszichológusok világát több oldalról alaposan ismerő írót elsősorban a hipnózis és az álom-ébrenlét összefüggéseinek kérdései, s ezektől elemelkedve a személyiség integritásának tisztázatlan problémái izgatják. Előítélet-mentes megközelítése számos továbbgondolandó kérdést vet fel szakembernek is, laikusnak is.

Illik manapság fanyalogni a Harry Potter jelenségen, kétségtelen világsikerét a fogyasztói kultúra veszedelmeket hordozó közegébe száműzni. Az Expecto patronum! (a varázsigét megidéző című) fejezet a közismertté lett mesefolyam felnőtt megközelítésével ajándékoz meg, élvezetesen és egy percig sem titkolva az elfogult szeretetet. De nem egyszerű rajongói dolgozat, hanem okadatolt esszé született, értelmes érvei e sorok íróját is rávették a mesevilág megismerésére.

A mesék ellentmondásos, de mégsem evilági iskolájából a következő ciklus (A toleranciáról és a tűrhetetlenről) a nagyon is hétköznapi dühök és félelmek földjére ejti vissza az olvasót. Az erőszakmentes kommunikáció, a már-már totális tolerancia híveként megismert szerző a diadalmas előítéletek, a gyűlölet mindenütt fel-felbukkanó régi és új formáival küszködik. Alapállása szerint nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben, ugyanakkor nem leli, talán nem is lelheti meg az egyetlen helyes zsiráfi magatartást. Kérdez, égetik saját (és a többiek) kérdései, nem tudom, hogy egy íróembernek van-e a kérdéseken és az elgennyedt sebek felmutatásán túl más eszköze.

Az Átvilágított egyház cím alá azokat az írásokat, mémeket rendezi a szerző, amelyekben a kereszténység, közelebbről a katolicizmus mai kérdéseivel foglalkozik. Teológiai, dogmatikai, logikai ismeretei impozánsak — így gondolatmenetei a hit problematikájától érintetlen olvasókat is lenyűgözik. Jézus-képe távol áll a trón és az oltár szövetségét visszakívánó, a rész és nem az egész szerint (tehát csak szavakban kat-holikus) gondolkodókétól. Keresztény hitvallását A teremtés alaphangja ciklus írásai teljesítik ki, az előző fejezet szellemi alapvetéséből érzelmileg és értelmileg egyaránt hiteles, az egyéniség fejlődésének mai pontján feltétlenül érvényes birtalanbalázsi világkép formálódott ki.

Az élet egyetlen helyes útja — kínálja magát az utolsó rövidke ciklus. Akik úgy gondolnák, hogy a kötet nyögvenyelős filozófiai, teológiai, etikai, esztétikai írások halmaza, kezdjék az olvasást ezekkel az iróniával, öniróniával, igazi zsiráf-beszéddel teljes szövegekkel. Örömük lesz benne.

Ha összegezni szeretném Birtalan Balázs új könyvének erényeit, először ki kell mondanom, hogy hibáit nem sikerült feltárnom. Amit annak mondanék, az nem a szerző szövegében lelhető fel, hanem az én jól fejlett szkepszisemben, vagy fogalmazzak szakszerűbben: az íróétól eltérő élettapasztalataimban. Letéve a könyvet, egyre megalapozottabbnak tűnik az első ciklusok elolvasta után hangosan is kimondott véleményem: az önépítés gyönyörű könyve ez, a valódi bölcsesség építőköveiből felmagasodó szellemi katedrális. (Vagy fogalmazzunk Birtalan Balázs szerényebb nyelvén: „mekkora nyúl ez!”?  Aki rálapoz a 76. oldalra, megérti.)