Mottó: „Ozírisz, Ízisz, itt e válság!

                                                                           Ó, égi lelkek, mit tegyünk?

                                                                           Ti bölcsek vagytok, nem mérgez álság,

                                                                           Segítsetek már minekünk!

                                                                           Segítsetek már minekünk!"

                                                                                         (Bartók fohásza)

Mindig a Habsburgoktól védtem e földet, amin már

rég a Cigánybárót, meg a léhán valcerozó Bécs

dallamait fütyörészte a rikkancs és dudorászta

szűk kimenőjén, kint a ligetben mind a cselédlány,

mert már elfeledé dalait, amiket nehezen - hogy

nyomta a vállam a súly, a fonográf! -, mind lejegyeztem.

Most odafordul mégis bús levelem, hol a császár

egykor a Burgban Háry Johannest ünnepi módon

jól megetette. Látom, Bécs-Budapest maratont is

futnak, mégis csak rokonok volnánk, legalább úgy

szegről végről. Sógoraim hát, ó, a zenében,

írjunk egy operát, amilyet még emberi fül nem

hallott, vájt fülű sem, csak az Úristen, ha szeráfok

zengedezését, vagy Bach mestert, hogyha csodálja.

Írjunk egy operát, amitől ez a szontyolodott nép,

jaj, az a tenger sárbaragadt szív, sápatag ember

felderül, örvend, s rájön, két füle, két szeme van még,

s észrevesz újfent: muskátlit, bogarat, csalamádét,

friss kenyeret, gyereket, szuszogót, aki most született, és

azt, hogy a nap süt. Ennyi ajándék két tenyerében

el sose fér. Most nagy csoda kell, sok kottapapír, hát,

rójuk a hangjegyeket! (Librettót küldök utólag.)

A levél közreadója: Molnár Krisztina Rita