Pasolini
Pollágh Péter

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Pollágh Péter
A szerző halott, de néha kikúr a sírból
Papp Ferencnek
Pasolini volt, és szemüvege is volt. Azt hiszem, dohányzással foglalkozott, meg testekkel. Kedveltem volna: barna kabátos hatvanas (évek). Mely évekbe kozmált bele Pasolini: nem tudom. Nincs ismeretem róla. Néhány képzet, de pont én ne boldogulnék pár képzettel, két pár kesztyűvel: egyikben írok, másikban írókkal fogok kezet. Író kezek. Nyomasztó kép, azaz lehetőség. Eltörni valakit, mint egy kezet, aztán elásni (a kezet), beásni a partba, hátha át- és elmos mindent a víz. Azt hiszem, vízzel nem foglalkozott. Nem tudok róla, és nem fogok utána nézni. Nézzenek utánam. Na, nézzenek oda, már megint az egó — csorog. Valakin egó, valakin izzadság csorog — alá, nem tudom, melyik a jobb. Nyilván az üres árok.
Itt Kádár, ott nem tudom kicsoda, de por (széplelkeknek: guanó) volt ott is. Mondjuk Pasolinink (Nyö-európaiból fordítva) Újlipóton lakott, de Kőbányára járt, a téglapor miatt, vagy a szilikát „végett”: két végéről a gyertyát. De asszem, semmi a kódexmásolók bamba gőgjéből, kiválasztottsági viaszából. Hülye, dohányos, fulladó mélybúvár. Bőrbúvár. Egy búvár, kinek borotvája is volt, de nem tudom, hányan köszönték meg neki. Egy fehér villanyborotva, hangja, mint a fűnyíró. Ez a hang fél, Pasolini. Ez a hang takar. Egy (?) apa villanyborotvája, és vájja, vájja.
Minden biztos előtti, minden alig felnőtt érdekel. Uszodákban nézni őket. Vadászni. A hibájukra. Annyira, hogy azt higgyék: ők vadásznak. A vízzel nem foglalkozni. Nem kell, hogy nedves (se) legyen. Megtörölni sem kell, csak felmászni rá, annyira fel, ahonnan már eltör(öl)hető. S eltörhető a lámpa is, szétfolyik a fény, s a gyógyszerfényben: valami én. Lámpa itt már (jót) nem lát. Mint lámpa, ha lecsavarom: Pasolini vagy akárki, ahogy én akarom.
Az én süteménnyé hízik, kövér lesz, mint a szív, simán szétkenhető, meghurkolható, feltekerhető. A szépséggép is elromlik, belül romlik, s a szépségből egyre többet akarsz. Már kifelé akarsz, mert kifelé mész, mozog alattad, s nem csak a lépcső. A félreértett, hízó szív is. Aztán a szív hízói ha mind leölve: az ám a tor. A fiatal hízók nyomorékok nélkülünk, én meg ki-be járok benned, Pasolini, s a nevedre sem emlékszem. Csak Pasolinizek itt, semmi pénzért, mint egy buzi. „Regresszió.” Mindig idegen szavakkal jutok el a trágyába. Pedig arról kéne inkább, hogy milyen tizenhat órán át kúrni; az etika, a hatalom és az elbeszélés ambíciója nélkül. Hát, Pasolini, mi már nem fogjuk csinálni — együtt, jobb ez így. A nő mégiscsak nő, kivéve mikor fantomkurva, ahogy Nemes Z. Márió, ismert Pasolini-szakértő szokta volt mondani.
Papír sehol. Kis kezek, fogak rázkódnak újra. Elektromos már a hús. Kórház a hasam szélén: egy dzsigoló hasbeszél. Bőrt fűzni a gépbe, ha egyáltalán. Mert elélveztetni, aztán beleélvezni több, mint írni. Egyesek „megírják”, róluk az járja, ők okosan kúrnak. Milyen az ágyban Nádas Péter, kérdezik a Múzeum körúti vetélkedőn. Okos. (Taps.) Na az ne legyek. Asszem te se voltál, Pasolini, pedig voltál.